Ha a kötelező betelepítési kvóta elleni népszavazást önmagában értelmezem, akkor nonszensz. Nincs semmi közjogi következménye és egy migránstól sem véd meg senkit. Ha az EU Magyarországra osztana kvóta alapján egy csomó szerencsétlen menekültet, akkor pártunk és kormányunk bármelyik pillanatban mondhatja, hogy srácok, én ezt nem csinálom, szopjátok ki a faszomat. Aztán indítsanak eljárást Strasbourgban, 5 év múlva talán elsőfokú ítélet is lesz. Az unióból meg amúgy bármikor ki lehet lépni, ha nem tetszik valami. Magyarország a saját jogán bármikor meg tudja őrizni a függetlenségét, nem kell ehhez megkérdezni az embereket.

Ez a referendum ugyanis egy hatalmas blöff. De miben áll a Habony Művek szélhámossága? Valójában mi lapul a bohózat mögött? Mi volt a célja ennek az egésznek?

Belpolitikai célok:

• Orbán szondázhatta, hogy mekkora jelenleg az ellenzék támogatottsága és hogy áll a pártja jelenleg. A népszavazás tehát egy viszonylag drága közvélemény-kutatássá szelídült, amelyen keresztül lemérhető, hol tart az ország 2016 nyarán.
• A népszavazás egyértelműen a migránsriogatás, mint kampánytéma tesztje volt. Ha elsöprő a győzelem (50% feletti az érvényes szavazatok aránya és azok több, mint 90%-a nem), akkor a menekültellenes hangulatkeltés tökéletesen működik, 2018-ban is bevetjük, mint kommunikációs atombombát. Ha nem jön össze az érvényesség, akkor viszont érdemes új kommunikációs fogás után nézni, mert az ostromlott vár hangulat, valamint a nemzethalál-vízió egy parlamenti győzelemhez már kevés.
• A Fidesz nem hagyta pihenni a tábort a ciklus közepén sem, Kubatov megdolgoztatta az aktivistákat és a választókat egyaránt. Ez azért jó, mert elkészült a seregszemle, ki lesz bevethető 2 év múlva és ki nem. Továbbá folyamatos harci készültségben, edzetten kell tartani a pártot, hogy szükség esetén gördülékenyen csapjon le a gépezet.
• Jah, és ne felejtsük el, Orbán akkor van igazán elemében, ha harcolhat valaki(k) ellen. Mi más kovácsolná össze annyira a szektát, mint a küzdelem Brüsszellel szemben?

Külpolitika célok:

• Orbán célja az volt, hogy szerezzen népi felhatalmazást a politikájához. Hogy Brüsszelben mindenki lássa: ő a legitim magyar vezér, aki országa többségének álláspontját képviseli. Ha a mondandód mögötti fedezet egy fél ország, akkor az tud súlyt adni egy miniszterelnöknek.
• Orbán szeretett volna erőt demonstrálni: lám-lám, még mindig ő Európa legerősebb vezetője. Lényegében egy nemzetközi PR-fejlesztés zajlott egosimogatással egybekötve.
• A népszavazás kiváló fegyver Orbán kezében ahhoz, hogy egy anti-föderalista frontot hozzon össze Merkelék ellen. A referendum csak egy állomása volt egy hosszútávú stratégiának, melynek lényege az, hogy az Orbánhoz hasonló populisták vegyék át a hatalmat mindenhol Európában. Orbán elsőszámú érdeke ugyanis, hogy az illiberalizmust terjessze Európában, hiszen ha a magyar példa ragadós, akkor modellalkotó ország lettünk, aki nem csupán követi a trendeket, hanem diktálja is azokat...

Sajnos azonban a népszavazás nem jött  be. De mit is árulnak el a számok?

• 3,2 millióan ikszelték be a nemeket. Ez most sok vagy kevés? A Fidesz a migránskérdésben megtartotta a 2014-es szavazóbázisát, de maga mellé tudott állítani sok Jobbikos és MSZP-s szavazót is. Messze nem annyit, mint szerette volna, de még így is épp elég sokat ahhoz, hogy ez siker legyen. Ha ezek a voksok átkonvertálhatók Fidesz-szimpátiára, akkor az azt jelenti, hogy Orbán Viktor schimán megnyeri a következő választásokat.
• Habonyék ugyanakkor aggódhatnak a pesti és a nagyvárosi helyszínek miatt: ezeken a helyeken nagyon gyengén muzsikált a Fidesz. Valamit ki kell találni, mivel lehet a proli tömegembert elcsábítani szavazni.
• 6.33% szavazott érvénytelenül. Szerintem ebben egyértelműen közrejátszik az MKKP kampánya, amelyik párt, ha semmi nem jön közbe, 2018-ban lazán bejuthat a Parlamentbe. Adott rengeteg csalódott, rendszerkritikus fiatal, akinek a kiábrándultsága (és a boldonos kedve) olyan mértékű, hogy kínjában egy viccpártra szavaz - mivel senkit sem talál, aki őt képviselné.

OK, hát ezt elkúrta a kormány. Nem kicsit, nagyon. De mi volt a baj?

• Túltolták a kampányt. A kevesebb több lett volna. Imamalom-szerűen mantrázták a szlogeneket, mindent elárasztottak a plakátokkal, nagyon erőszakos és arcbamászó kommunikációt folytattak. Jobb ízléssel is le lehetett volna ezt vezényelni... Szinte érzem Finkelstein gondos alkotómunkáját ezen a médiagépezeten. :D
• Nem vették komolyan az embereket. Azt hitték, hogy pár egyszerű üzenet átmegy és akkor elég is. Ilyen demagóg és suttyó kampányt nem mostanában láthattunk - a mai nap az egyik lokális mélypont volt a szabad választások történetében (tetőfokára hágott a hideg polgárháború). Lehet, hogy nem kéne gyereknek tekinteni a választókat?
• Nem volt tétje a választásnak. A konzervatív-keresztény oldal (főlek a falvak népe) bekajálta a propagandát, őket sikeresen beparáztatta Habony. Ugyanakkor egy jelentős réteg (és ez nem feltétlenül egyezik a balliberális tömbbel) nem vette komolyan az egészet. Kockáztatni kellett volna és mondjuk egy olyan kérdéssel előállni, hogy "Támogatja-e Orbán Viktor menekültpolitikáját az Európai Unióban?". Ez már tiszta sor lett volna, csak hát úgy ítélték meg a kampányguruk, hogy ezzel nem lehet elég embert mozgósítani, ugyanakkor a kötelező kvóta elleni kiállás egyetlen EU-nak felmutatott középső újjá formálhatja a tömeget. Így már nem csupán a menekültekről szavazunk, hanem folytatjuk a szabadságharcos magyar hagyományokat, most épp Brüsszel elnyomása ellen.
• Az MKKP sikeresen mobilizálta a pártpreferencia nélküli, rendszerkritikus, kiábrándult szavazókat. Ha minden érvénytelen szavazatot elkönyvelünk a Kétfarkú Kutyának, akkor 2018-ban jó esély van rá, hogy a Fidesz-KDNP, Jobbik és MSZP-DK mellett a 4. parlamenti párt az MKKP lesz. Persze pózolni a szavazólapokkal, azokat vagiságból Facebookon megosztani nem lehet, ha érvényes voksot ad le az ember. Kérdés, hogy a viccpárt - legalább egy ikszelés erejéig - tud-e visszafogott magatartást kiváltani a választókból.

Hát akkor összegezzünk. Mi ennek az egésznek a tanulsága?

• A Fidesz annyira félt a népszavazásoktól, hogy 50%-osra emelte az érvényességi küszöböt, de így saját magát is megszopatta. 
• Orbán Viktornak jó eséllyel van 3,2 millió szavazója, ez most kiderült. Ez azért nem rossz, bár többre számítottak. Ha ezt mind sikerül becsatornázni a Fidesz mögé 2016-ban, akkor abszolút nyerhető a választás.
• Nem lehet azt a következtetést levonni, hogy Magyarország mégis európai, mégsem xenofób. Dehogynem. Egy szűk kisebbség simogatja csak a menekülteket, a nagy többség utálja őket, mint a szart. Csak nagyon sokan pontosan tudták, hogy csapda ez a népszavazás és inkább nem mentek el. Jobban idegesíti őket az egészségügy, az oktatás vagy épp a korrupció. Magyarul sokaknál erősebb volt a Fidesz-uralom iránti ellenszenv, mint az idegengyűlölet.
• Orbán merészet húzott ezzel a népszavazással. Belpolitikailag nem vállalt nagy kockázatot (sikerként fogják kommunikálni a nemek győzelmét), de külpolitikailag október 3-án már egy gyengébb miniszterelnök fogja képviselni Magyarországot. Még akkor is, ha 3,2 millió nem van mögötte. Európában csak azt nézik, hogy képes volt-e érvényes és eredményes referendumot összehozni - és hát nem volt rá képes. Persze a lapok reakciói már előre betárazott vélemények voltak: ha történetesen összejött volna Orbánnak 4,1 millió nem, akkor is mindenki fikázná. Így viszont gúnyosan röhögnek rajta, hogy a lúzer csórikám mekkora bakot lőtt.

A népszavazás végül elbukott, TEHÁT a kormány alkotmányt módosít. Abszurdisztán továbbra sem okoz csalódást.

Amikor több ezer magyar egy emberként tartja vissza a levegőt 2 órán keresztül, amikor komplett családok gyerekestül talpig magyar színekben buzdítják a csapatot, amikor egy Izland elleni döntetlen után hajnalig tartó fieszta kezdődik a pesti utcákon, akkor úgy érzem, igen, ez tényleg erről szól.

Kilószámra talicskázhatjuk haza az aranyakat az olimpiáról, létrehozhatunk közösségteremtő rockoperákat vagy éppen Hosszú Katinka végigverheti a világot úszásban, úgy tűnik, a foci az a valuta ma Magyarországon, amit mindenki elfogad. Úgy látszik, a focimeccsek győzelmi mámorában egymásra borul komcsi és jobber, proli és értelmiségi, mérnök és bölcsész, vidéki és pesti... egyszóval a katarzis, amely Dzsudzsákék diadaljai mentén körvonalazódik, minden törésvonalat elmos. A magyar válogatott sikerei nyomán behegednek a traumák okozta sebek és betemetődnek a hideg polgárháború árkai. Egy rövid időre képesek vagyunk együtt megvallani az identitásunkat: magyarok vagyunk elsősorban - az összes többi identitásunk huszadrangú. Végre egységbe forr a nemzet!

Varázslatos játék a futball, talán pont azért, mert ez az a közös nyelv, amit mindenki megért. Nálunk Magyarországon pedig különösen népszerű, hiszen Puskásék óta futballnagyhatalomnak tartjuk magunkat. Nálunk a foci passzainak üteme valahogy az átlagmagyar szívverését követi, és ebben semmi költői túlzás nincs. Semmilyen más sportág sem képes ekkora tömegeket megmozgatni és semmilyen más sportág sem képes nemzetek önbecslését egy karikacsapásra visszaállítani. A magyar nép már régóta ki volt éhezve erre a sikerre, és most, hogy megkaptuk a delíriumos kelyhet, fenékig szeretnénk kortyolni az eufória poharát. Végre mi magyarok is megízlelhettük azt a közösségi katarzist, amit eddig csak a TV képernyőjén keresztül láthattunk. Különösen fontos ez ebben a széthúzó, konfliktusoktól terhes, ezernyi gonddal küszködő országban. Végre az emberek nem elkeseredettségükben mennek ki az utcára, hanem ünnepelni. Megélni, hogy magyarok. Mert ma jó magyarnak lenni.

Puzsér Róberttől idéznék:

"A válogatott meggyőző szereplése, az Ausztria felett aratott magabiztos győzelem és az Izland elleni katartikus egyenlítés valami olyasmit adott az ország népének, amelyhez hasonlóban a Ceausescu falurombolása elleni tüntetés óta nem volt része: a Kárpát-medencét benépesítő önző massza egy nagy révületben néhány megszentelt pillanatra újra közösséggé vált. Még a futball iránt érdektelen magyarokat is magával ragadta az a légkör, amelyben köztereken, kocsmákban és stadionokban tízezrek szurkolnak a nemzeti válogatott sikeréért. Amit rég nem adnak meg az olimpiai érmek vagy a betegesen átpolitizált nemzeti ünnepek, az most váratlanul megtörtént: a magyar gólok villanófényében a lakosságból nemzet lett, néhány önfeledt percre véget ért a polgárháború."

Annyira kellett már nekünk ez az élmény, mint sivatagban a pohár víz. Azért lehet ennyire népszerű a foci és azért mozgat meg ennyi embert, mert a focival könnyű azonosulni: közérthető, látvonyos sportág. 11 játékos csapatja egymás ellen és be kell juttatni a lasztit az ellenfél hálójába. Ilyen egyszerű. Egy ilyen tornán valójában nem csapatok, hanem nemzetek csapnak össze, ez a napnál világosabb. Akik vállt vállnak vetve küzdenek az arénában, azok a kiválasztott gladiátoraink; ennek a népnek a legérdemesebb, legjelesebb, legkitűnőbb harcosai. És egy foci EB-n keresztül tökéletesen leképezhető egy háború, itt népek csatáznak napról napra, seregek feszülnek egymásnak. Egy válogatott futballtornánál semmi sem tudja a népek közötti vetélkedést,  ezt a törzsi múltra visszatekintő ősi rivalizálást plasztikusabban átélhetővé tenni. A civilizációnak hála ezek a nacionalista indulatok nem egymás halomra mészárlásában, hanem a futball keretei között szabadulnak fel. Így elmondható, hogy a foci egyfajta szelepet játszik, amelyen keresztül le lehet vezetni a felgyülemlett agressziót. Nah, ezért vonulnak tömegek az utcára egy-egy meccs után, mert ott valóban egy nép kerekedett felül egy másikon. És a győzelmi tort meg kell ülni, ez nem is lehet kérdés. :)

Tudom, hogy nagyon szentimentálisra vettem a figurát, de hát mit csináljak? Én is a történtek hatása alatt vagyok. Erőt kell merítenünk abból, hogy '56 és '89 után újra hatalmas energiák szabadulnak fel ebben az országban. Most kell okosan sáfárkodni ezzel a lelki plusszal. A nemzet gyarapodására kell fordítani. Lendületből kéne valahogy jobbra fordítani a sorsunkat. Talán azzal, hogy sokan életükben először vettek részt ilyen közösségteremtő élményben, elindul valami. Ha csak büszkébben húzzuk ki magunkat az utcán vagy elássuk a csatabárdot a szomszéddal, már megérte.

De ha másra nem is, arra mindenképp jó ez az egész, hogy a labdarúgásunkat megmentsük. A legjobbjaink erőn felül küzdenek Franciaországban, miközben a magyar foci rohad és ezen nincs mit szépíteni.  Nézzünk körül, milyen az NB I., milyen állapotok uralkodnak a magyar bajnokságban, milyen korrupt és jellemtelen ez a közeg. A szakadék szélén állunk, talán ez az utolsó lehetőség, élni kell vele. Én azt mondom, újra kell építeni mindent az alapoktól. Ki kell söpörni a régi edzőelitet, takarodjanak az élvonalból és többé ne húzzák vissza ballasztként a magyar labdarúgást. Megye 1-be a Pintér Attilákkal, Csank Jánosokkal és Egervári Sándorokkal! Dárdai és Storck leleplezte ennek a belterjes kasztnak az ezeréves hazugságait, nincs rájuk többet szükség. Ráadásul van pofájuk kisajátítani maguknak ezt a sikert, mintha az ő érdemük lenne. Külső szemlélőként okoskodnak, mit hogyan kellene csinálni, de amikor a tettek mezejére kéne lépni, valahogy mindig elbuknak. Mi lenne, ha ezeket a semmirekellő kókler szájhősöket többé nem hívnák meg "szakérteni" sehova? Zéró tolerancia a magyar foci veteránjai felé! Dobjuk ki a levitézlett magyar edzőelitet és neveljünk ki egy következő generációt! A magyar futballnak megtisztulásra van szüksége a legalsóbb szinteken is, hogy ne kelljen kimenekíteni a válogatott játékosokat a magyar közegből, ha sikert szeretnénk elérni velük... Aztán létrehozhatnánk egy agendát, hogyan képzeljük el magunkat a világban. Pár javaslatom:

• Hagyjuk magunk mögött a múltat és lépjünk ki Puskásék árnyékából! Definiáljuk magunkat újra!
• Alkossuk meg az NB I. új koncepcióját, amelynek lényege a magyar játékosok előtérbe helyezése lenne, a fiatalok szerepeltetése!
• Világítsuk át a botrányos magyar akadémiai rendszert és végre használjuk ki okosan a sok infrastukturális fejlesztést!
• Csábítsuk vissza a magyar szurkolókat a stadionokba! Világos, hogy a válogatott szereplése jóval átélhetőbb mindenkinek, de színvonalas klubfutball nélkül nem lehet tartós a megkapaszkodásunk a világelitben.
• Hozzuk vissza a morált a futballba: legyünk mi a legszimpatikusabb válogatott. Ne taktikázzunk, ne számolgassunk, hanem támadjunk bátran és működjünk együtt mindig csapatként, ne pedig egyéniségek összességeként!
• Ha van még magyaros stílus, akkor valahogy építsük vissza a játékunkba és fejlesszük tovább, illesszük be a XXI. század futballjába! Legyen egy jól elhatárolható arcéle, egy világos nemzeti karaktere a magyar válogatottnak!

És akkor most vessünk számot kicsit így a csoportkör végén. Picit higgadjunk le. Titkon szerintem mindenki remélte, hogy a csapat képes lehet meglepetéssel előrukkolni az EB-n, de a cél a tisztes helytállás volt. Én előzetesen úgy voltam vele, hogy ha szépen játszunk és nem tömnek ki minket az ellenfelek, akkor már elégedettek lehetünk. Féltettem a mieinket, hogy erős lesz nekik a mezőny. Minden gól, amit lövünk az EB-n, hatalmas élmény lesz - gondoltam korábban. Ha neadjIste' győzünk, az maga a katarzis. Továbbjutásról nem is nagyon álmodoztam, az már tényleg a csoda kategóriája. Ma már valóság. Csoportelsőként jutottunk tovább és a belgákkal játszunk a nyolcaddöntőben. Kishitű voltam, azóta már tudom. Próbálom realistának hazudni magam, de kit akarok átverni? Nem igazán bíztam magunkban, főleg az edzőmeccseken mutatott halovány játék láttán. Ez a magyar mentalitás. Storck és csapata ezt vetkőzte le, és ezért kapott szárnyakat Gera, Király, Dzsudzsák és mindenki.

Önmagában már az is hatalmas siker volt, hogy Dárdai visszaadta a csapatnak a gerincét. Újra elhitték ezek a fiúk és elhitte a közönség is, hogy tudunk futballozni. Aztán hidegzuhanyként ért mindenkit a váltás, pedig számíthattunk rá: jött Storck. Kisöpörte Dárdai stábját, tajtékzott a sajtó és a közvélemény is. Győztes csapaton ne változtass, erre felforgatja az egészet? Őrült ez? Most jövünk csak rá, hogy minderre szükség volt. Storck a saját embereivel akart dolgozni, miért ne adhatnánk neki egy esélyt? Rögtön jött a mélyvíz, a románok elleni rangadó Pesten. 0-0-val végződött. Aztán majdnem győztünk az északírek ellen, de végül ez is döntetlen lett. Feröert nagy nehezen vertük Böde duplájával, végül jött a görögök elleni gólzáporos 4-3. Tét nélkül, a harmadik, pótselejtezős hely biztos tudatában Storck nyugodtan kísérletezhetett. Megnézte, mit tud a csapat támadásban, ha feljebb tolja a védekezést. Lőttük a gólokat, de kaptunk is egy csomót. Nem vártunk bizakodóan a Norvégia elleni pótselejtezőt, és még enyhén fogalmaztam... A semmiből került elő ez a Kleinheisler gyerek és bevágta a norvégoknak. Végre volt valami formája a játékunknak, a védelem is stabilnak tűnt. Nocsak, mi történt itt? Hát, a norvégok biztos bealudtak, alábecsültek minket, a visszavágón tuti sarokba leszünk szorítva... Aha... Parádésan játszottunk, nagyon meggyőző fölénnyel búcsúztattuk a skandinávokat. A játék minden elemében jobbak voltunk. Ritkán látni ilyet magyar csapattól... Elképesztőnek tűnt, nem hittük a szemünknek. Azóta már mindez történelem: ott szakadt át egy gát. Egyrészt 44 év után kijutottunk egy nagy nemzetközi tornára, másrészt úgy tűnt, hogy van csapatunk. Most vagy ennyire ihletett formában játszott mindenki és nagyon összekaptuk magunkat erre a két meccsre, vagy Storck tényleg tud valamit. Az idő őt igazolta: tényleg tud.

Azóta meg amit az EB-n látunk, álomszerű... Ki gondolta volna, hogy ahelyett, hogy pont nélkül sunnyognánk haza az első repülővel, csoportelsőként meccselünk a legjobb 8 közé jutásért a belgákkal? :D A legmerészebb fantáziáimban sem gondoltam erre. Bíztam benne, hogy talán egy meccsen partiban lehetünk Izlanddal vagy az osztrákokkal, de legfeljebb egy döntetlenre éreztem képesnek a csapatot. Hiszen ezek sokkal jobbak, mint Norvégia. Ez már az EB, itt nincs könnyű ellenfél. Lófaszt... A csapat nem elégedett meg azzal, hogy kijutott az EB-re, hanem kőkeményen felkészült és nem turistaként érkeztünk, hanem borítani a papírformát. Mondom, már az is gigászi előrelépés a magyar focinak, hogy Dárdai megváltoztatta a mentalitást. De ez nem volt elég, kijutottunk az EB-re, meggyőző teljesítménnyel. Már ez is hatalmas lökést adhatott volna a magyar focinak, hiszen már a sikerek előtt mindenki focilázban égett. De aztán megvertük a nagyképű, de hamar kifingó osztrákokat, remiztünk a kőkeményen védekező Izlanddal és aztán a tartalékos, átformált csapatunkkal kis híján legyőztük Portugáliát.

De nem csak, hogy hozzuk az eredményeket, hanem szépen is focizunk és meccsről meccsre fejlődünk. Ronaldoék ellen sem számolgattunk, hanem nekik mentünk böcsülettel. Nem lazsáltunk, hanem győzelemre játszottunk. Így kell ezt csinálni! Gera ihletett formában játszott, el mert vállalni egy nagyon rizikós lövést és bombagól lett belőle. Dzsudzsák bebaszta 26-ról, aztán 16-ról is, kit érdekel, hogy megpattant valakin a bogyó? Bátraké a szerencse! Sorsszerűnek érzem ezt az egészet, ennek így kellett történnie. Megérdemeltük. Azt hiszem, joggal vagyunk mi az EB legszimpatikusabb csapata. Persze hiába volt a 2004-es EB-n Csehország, 2008-as EB-n Törökország, 2010-es VB-n Urugay az emberek kedvence - akkor és ott nagy szám volt, de a világ csak a győztesekre emlékszik. A mi sztorink azért mégis egy picit más. Nincs olyan nemzet Európában, akinek a focija egyaránt megjárta a csúcsok csúcsát és a mélységek mélységét. A focink az '50-es években hungarikum volt, oktattuk a világot az Aranycsapattal, aztán eljutottunk oda, ahova. Ekkora zuhanást egy ország sem produkált a nagyok közül, csak mi. És ebből a posványból tudtunk kitápászkodni, mit tápászkodni, valósággal kitörni és újra visszaküzdeni magunkat a legjobbak közé. Remekül debütáltunk és azóta is lendületben vagyunk, megtáltosodott a csapat a sikerektől. Európa imádja ezt a sztorit, a szurkolókkal való különösen szoros kapcsolatát a játékosoknak, a csapategységet és persze azt a játékot, amit a pályán nyújtunk. Király Gábor az EB ikonja lett a 40 évével és a szürke mackójával, de Kleinheislerre és Nagy Ádámra is rávetette szemeit a futballvilág. Valami megmagyarázhatatlan bája van ennek a csapatnak, ezért sem meglepő, hogy ekkora szeretet övezi mindenhonnan.

Mint látjuk tehát, a sikerek alapja két mester együttműködésének gyümölcse: a karizmatikus hadvezér Dárdai Pálé, és a munkamániás szent őrült Bernd Storcké. Dárdai visszaadta a válogatott gerincét, Storck pedig maximálisan kiaknázta a játékosokban rejlő potenciált. Dárdai erkölcsi forradalmat hozott az öltözőbe, újra lett tartása a játékosoknak, akik mintegy fellélegezve szabadultak ki a romlott, szennyes magyar közegből. Storck pedig elhitette velük, hogy van keresnivalójuk egy nagy tornán és megmutatta nekik, hogy a korlátaik jóval kijjebb vannak, mint eddig gondolták.

De mégis mit művelt Storck ezzel a csapattal? Olvastam pár szakmai elemzést, ami alapján elmondható, hogy a legfontosabb az volt, hogy eloszlassa a magyar kishitűséget és győzelmi mentalitást adjon a csapatnak. Aztán megtanított minket focizni, kihozta a játékosokból a legtöbbet. Mindenki pontosan tudja, mi a feladata, hogyan kell összedolgozni és végrehajtani a kért utasítást. Ezért kellenek olyan profi szakemberek, mint Dárdai és Storck, akik megfellebezhetetlen szakmai tekintélyek és a játékosok kételkedés nélkül elfogadják őket. Storck minden ellenfél ellen tökéletesen felkészíti a csapatot, mindig a megbeszélt taktikát kell maradéktalanul végrehajtani. De ez még kevés lenne a sikerhez. Mintha csak a Gondviselés akarta volna, rálelt az iszapban, ebben a magyar posványban az igazgyöngyre, a csiszolatlan gyémántra, Kleinheisler Lászlóra, a magyar Messire (vagy Iniestára?) aki olyan kreatívan szervezi a középpályát, hogy lényegében a csapat kulcsjátékosa lett pár meccsen belül. Hát micsoda szeme volt a Storcknak! Minden támadásunk Kleinheisler és Gera összjátékára épül, a duójuk teljes harmóniában dolgozik együtt. Nagy Ádám beépítése a válogatottba szintén telitalálat volt. Storck összerakta ezt a csapatot, amit látunk a pályán, az jórészt az ő zsenialitásának eredménye. Megtalálta a játékosok helyét a csapatban, és így olyan veteránok, mint a 37 éves Gera is szárnyakat kaptak. Mintha mindig is bennük lett volna ez a potenciál, de csak most jött ki igazán. Most került minden puzzledarab egymás mellé, most állt össze a mozaik. Tessék csodálni, mire képesek!

Azt viszont ne tagadjuk le, hogy eddig ez a kiscsapatok EB-je. Izland, Wales, Észak-Írország mind hasítanak. Miért ennyire kiegyenlítettek az erőviszonyok? Ezt próbáltam megfejteni.

1. A nagy csapatok játékosai elfáradtak a topligákban, a klubok kizsigerelték őket, míg a kiscsapatok "sehonnai bitangjai" rápihentek az EB-re és csak erre összpontosítanak.
2. Profi szakemberek ülnek az utolsó albán kecskebaszók kispadján is, akik fel tudják készíteni a csapatokat úgy, hogy megfelelő ellenállást fejtsenek ki.
3. Mindenki taktikusan a biztonságra törekszik, kevés kockázatot vállalnak a csapatok, a lényeg az eredmény, a továbbjutás, nem vállalnak fel nyílt sisakos küzdelmet.
4. A nagyok rutinosan „lazsálnak” a csoportkörben, az egyenes kieséses szakaszra tartalékolnak, hogy aztán ott magasabb fokozatra kapcsoljanak.
5. Egész egyszerűen nem olyan élesek a legjobbak, nem elég jók, vagy talán nem is akarnak eléggé…

Mindenesetre az EB megmutatta, hogy nem az egyéniségek halmaza hozza a sikert, hanem a nagybetűs CSAPATMUNKA, és ebből a szempontból mi, magyarok igazán örülhetünk, mert talán most eljön a mi időnk.

Fontos szót ejteni az örök károgókról is. Ők a magyar néplélek hordozói, de szerencsére egyre halkabban ízetlenkednek. Nekik lételemük a panaszkodás, valójában azt élvezik a legjobban, hiszen akkor önigazolást nyer a nyomorúságuk. Ők azok, akik azt hiszik, mi egy elátkozott nép vagyunk, akinek soha nem sikerülhet semmi. Valahogy a Himnusz óta ez a magyar néplélek alfája és omegája, a sokat gyötört népről, aki már a jövendőt is (!!!) megbűnhődte. Valójában miről szól ez a sírás-rívás? A felelősségelhárításról. Mindig mások basztak ki velünk, sosem mi tehettünk róla. Hát, a törökök túl sokan voltak. Belesodródtunk a második világháborúba Hitler oldalán. Kis ország vagyunk, tanuljunk meg kicsik lenni. Ismerjük ezeket a mondatokat, nem? Az osztrákok elleni győzelem valóságos pörölycsapás volt a kétkedőkre. Azzal nyugtatták magukat: sebaj, Izland ellen úgysincs semmi esélyünk. Meg egyébként is, az osztrákok nem vettek komolyan minket, nincsenek formában. "Ha még egyszer játszanánk velük, kitömnének minket." - hangzik el a tételmondat. Úgy gondolom, a portugálok ellen mutatott játék után végképp csendre kell inteni ezt a hangos kisebbséget. Ezek után már hiába kapunk ki, biztos vagyok benne, hogy megszégyenülten nem kell hazamennünk. Ez a csapat nem fog belefutni egy 8-1-es pofonba, az qrvaélet. Ebből az álomból nem lesz kijózanodás, mert igenis tudunk focizni és ez már mindenki számára nyilvánvaló.

És a végére még egy utolsó adalék, amiről beszélnünk kell. Ha van valaki, aki annyira hozzátartozik a 2016-os magyar focifeltámadáshoz, mint maga a csapat, akkor az Hajdú B. István. Mostanában igen nagyot megy a csávó, az utóbbi egy évben annyi kommentátori beszólása nemesedett legendává, mint azelőtt összesen… Persze a kommentátorok szövegei a nagy diadalok fényében válnak felejthetetlenné; a sikerek reflektorai világítják meg ezeket a dumákat, hogy azok örökké emlékezetesek maradjanak. Hajdú B. eleinte (még a norvég meccsnél) talán szándék nélkül és tervezetlenül, de úgy látom, ma már egyértelműen tudatosan lovagolja meg a magyar futballválogatott szereplését és mintegy kézen fogva a csapattal, annak 12. embereként együtt lovagol be ő is az örökkévalóságba. Hajdú B. kiválóan ráérzett arra, mikor kell visszamenni a köztévéhez: tökéletes időzítéssel pont akkor kapcsolódott vissza a vérkeringésbe, amikor a magyar válogatott Bernd Storck irányításával bravúrt bravúrra halmoz… A folyamat a norvég pótselejtőzénél indult, aztán most az EB-n folytatódott, jelenleg is tart és ki tudja, hol a vége? Ha eddig nem lett volna egyértelmű, mostanra biztossá vált: Magyarország elsőszámú és legnépszerűbb sportriporteréről beszélünk, aki mostanra immár bizonyosan elfoglalta helyét Szepesi Gyuri bácsi és Knézy Jenő mellett a magyar kommentátorok hármas trónján… Persze ne felejtsük el, az, hogy Hajdú B. frappáns sziporkáiból örökbecsű szállóigék lettek,  az nagyrészt a TrollFocinak köszönhető :) Sőt, továbbmegyek: Hajdú B.-t a TrollFoci szellemisége emelte a csúcsok csúcsára, hiszen a pofa jól láthatóan megértette az idők szavát; volt annyira laza, hogy tudott nyitni a mémek világa, a magyar szurkolói kultúra felé, és bátran építette be kommentátori eszköztárába ezt az egész troll-szemléletet, ami persze sosem állt tőle távol - elég megnézni a híres ZTE-MU közvetítését, hogy mindezt belássuk… Úgy gondolom, a TrollFoci és Hajdú B. kölcsönösen hatottak egymásra. Hajdú B. hiába tagadta januárban Révkomáromban a közönségtalálkozón, hogy nem formálta őt át a TrollFoci, szerintem ez ma már félreérthetetlenül így van. Szerintem szándékosan játszik rá azokra a mémekre, amelyek a TrollFoci révén emberek százezreit fertőzték meg; nem hiszem, hogy ez a sok kikacsintás véletlen egybeesés lenne. Egyáltalán nem fogja vissza magát a mikrofon mögött, sőt, rendszeresen oltja és savazza az ellenfelet („Ronaldo olyan jó volt, hogy befért volna a magyarokhoz", stb.). Persze nagyon finoman trollkodik, de annyira jó ízléssel és olyan ötletesen míveli, hogy csak leborulni tudok előtte :D A TrollFoci Istenként tiszteli őt, a szurkolók nemkülönben imádják, és mitagadás, jómagam is az egyik, ha nem a legkiválóbb magyar médiaszemélyiségnek tartom, órákig tudnám hallgatni. Az meg, hogy Dzsudzsáknak egy verset szavalt a TV-ben, indokolatlan. :D Volt bátorsága megjátszani ezt! Bárki mástól ez ciki és ízléstelen lett volna, Hajdú B. előadásában ugyanakkor teljesen adekvát volt, sőt, jól állt neki és alighanem sikerült tovább öregbítenie a hírnevét. :) Hajdú B. kezében minden arannyá válik, nálam schimán megkapja az Arany Mikrofon és Arany Torok egyesített életműdíját.  Bernd Storck, Dzsudzsákék, Hajdú B. és a TrollFoci együtt masíroznak tova...

Hogy hova is? A halhatatlanság felé.

A Szerelempatak egy eredeti, mással össze nem téveszthető, igazán unikális alkotás; aki látta, nem felejti el. Nekem konkrétan a kaptatón hengergőzős jelenet beégett a retinámba a szó legjobb értelmében. :) Egy bájos, szerethető, minden képkocájából melegséget és megkapó derűt árasztó, magával ragadó film a Szerelempatak.

Aki valaha elmélázott már a falu életképein, aki már érzett valamiféle romantikus nosztalgiát a paraszti világ népmesékből megismert közege iránt, aki már szívta magába élvezettel a tavaszi virágillattal keveredő trágyaszag mámorító elegyét, az pontosan tudja, miért szeretem ezt a filmet és miért nézném meg akkor is százszor, ha végig csak vágóképeket mutatna nekem a rendező. De önmagában a vidéki idill még nem venne meg engem kilóra. Ugyanis hiába a gyönyörű erdélyi táj és az archaikus környezet a szekerekkel, a bégető birkákkal és a frissen kaszált fűvel, ennek a filmnek mindez csak a paravánja, a külső burka, a lényeg nem ez. A lágyan úszó muzsika és a közeli képek összhangja csupán a fűszer, a só a húslevesben, de nem a leves maga.

A filmet az autentikus karakterek teszik átélhetővé és emberközelivé. A vén falusiak révén idéződik fel az 1000 éves magyar paraszti kultúra és a vidéki életmód. Talán az utolsó pillanatban járt ott a stáb, hogy még ezeket a régivágású öregeket egy utolsó interjúra elcsábítsa. Ez a generáció hamarosan eltűnik, elpárolog, és a helyén a modernitás által megfertőzött tömegember marad csupán. Mi a dolgunk nekünk, nyomorult utódoknak ebben a helyzetben? Feltárni a régiek életmódját, megörökíteni az utókor számára a jellegzetességeiket és mindazt a hagyományt, ami a kultúránkba beépíthető, átvenni tőlük. Ennyi a feladat, nem több, nem kevesebb. Nehezen abszolválható küldetés... A Szerelempatak mindenesetre az első két lépésben segít: egy olyan nemzedék élményeiről, vágyairól, drámájáról mesél, amely még nem a TV-ből tanulta el a párkapcsolati mintákat és a nemi szerepeket, amelyik még nem a hollywoodi romkomok karakterein és fordulatain nevelkedett, amelyiknek még a reklámok nem ültették be az agyába azokat a mémeket, amelyek számunkra már megkerülhetetlenek. (pl. amit ma tudunk a szerelemről, azt mind filmekből tanultuk. az öregek még nem dolgoztak olyan fogalmakkal, hogy randevú vagy szingliség, de még a számunkra oly alapvető romantikus szerelemeszményt is legfeljebb népdalokból ismerték, már amennyira azokon keresztül ez átjött... a film egyik jelenete rá is világít minderre, miszerint az öregek a TV-ből szembesültek azzal, hogy mi is a szerelem és hogy is lehetett volna együtt élni... végtére is a TV hozzájuk is elhozta a szexuális forradalmat... bárcsak ne tette volna! boldog tudatlanság...)

Ráadásul azt is érdemes figyelembe venni, hogy az erdélyi magyarok számára Romániában nem volt kedves Kádár János bácsi, nem hajlította meg a gerincüket és torzította el jellemüket a gulyáskommunizmus jóléti fasizmusa, ők nem adták el a lelküket egy Gorenje hűtőért és 3 szelet rántott húsért... Ott nem volt háztáji, nem volt tévétorna és nem volt Hungária zenekar meg táncdalfesztiválok... Kőkemény Caucescu-diktatúra volt, egy 50 éven át tartó Rákosi-rendszer... Mégis, valahogy ezek az öregek száraz lábbal sétáltak át ennek a mocskos rendszernek a tengerén, érintetlenül jöttek ki belőle és képesek voltak ellenállni az ideológiai maszlagoknak és a tudatos társadalmi átnevelésnek. Az anyaországiak nem bírtak ellenállni, korrumpálódtak és hozzátorzultak a rendszerhez, saját nagyszüleimen is láttam, mindenkin látom. Erdélyben még valahogy mindez érintetlen maradt. Az én öreganyám már számos polgári szokást elsajátított a dajertől kezdve a retikülön át a temetői művirágig, az én öreganyámat már a kádárizmus szocializálta, nekik viszont mindez kimaradt. Öröm hallgatni a tájszólást, amilyen ízesen beszélnek, és milyen szépen, a pesti szabványmagyart beszélők számára szinte költőien fogalmaznak, számos népi bölcsességet is elsütve. Felsorolni is tereh, mennyi érték, mennyi eredeti tartalom veszik el ezzel a nemzedékkel együtt, ami szinte pótolhatatlan...

Picit messze kanyarodtunk a film eredeti témájától, de számomra ez egy komplex kérdés, és mint ilyen, képtelen vagyok egy szemszögből vizsgálni és nem foglalkozni a film társadalmi kontextusával. A Szerelempatak mindenesetre (és szerencsére) nem pusztán néprajzi igénnyel készült, hanem sokkal inkább társadalmi tabukat szeretne ledönteni. Nevezetesen az időskor és a szex problémaköre tárul elénk, ezúttal nem a reklámokban szereplő modern városi házaspár szempontjából, hanem erdélyi falusiak visszaemlékezései nyomán. Mintegy visszavetítve a múltba a jelent, megpróbáljuk elképzelni, hogyan is élt a falu népe 100, 200, 500 évvel ezelőtt. Sajnos csak egy kis ízelítőt kapunk belőle és az sem adja ki a teljes képet. A film nem egy átfogó korrajz, nem is akar túl sokat markolni, de tény, hogy ebből még messzemenő következtetéseket ne vonjunk le arról, milyen a vidéki élet. Ezt a filmet idős asszonyok és férfiak visszaemlékezéseiből vágták össze, több faluból is (bár az ember azt hinné, egy helyen játszódik a történet, valójában ez csak illúzió), minden a rendezői koncepciót szolgálta: valamilyen mesebeli világot bemutatni, amely nem nélkülözi az olyan erős pillanatokat sem, amikor arról vall nekünk Erzsi néni, hogyan ütött agyon egy betörőt 80 éves korában.

A szereplők szokatlan nyíltsággal, már-már valószínűtlenül lazán beszélnek intim titkaikról, szinte belepirul a kamera a huncutságaiba, amikbe bepillantást nyerünk. Sós Ágnes rendező azt írta, hogy egy-két pálinka után már megfelelő oldott körülmények voltak a forgatáshoz és hogy megrendezett jelenet nincs a filmben, semmit sem adtak a szereplők szájába. Hmm... pedig Erzsike kicsit úgy ajánlja a csalánmagot, mint potencianövelőt, mintha csak a reklámarca lenne a BioViagrának... Mintha párszor felvették volna azt a jelenetet, node ne akadjunk fenn minden apróságon és pláne ne vonjuk kétségbe a rendező szavait. Állítólag az előkészületek 3 évig tartottak, valamint egy néprajzkutató is több évig puhította már jó előre az öregeket, kifejezetten ajánlott interjúalanyokat a rendezőnek. Így már mindjárt hihetőbb a sztori. Nomeg hát az is kérdéses, hogy a kendőzetlenül kitárulkozó vén szivarok és nagymamák mekkora hányadát alkotják a 80 feletti populációnak. Mert az azért megtévesztő ám, ha 4-5 faluból lasszóval összefognak pár szereplőt és ebből levonjuk a következtetést: hát ez az Erdélyi pite, ezek az öregek őszintébben beszélgetnek egymással, mint a mai polippornón nevelkedett Instagram-generáció. (És mégsem válnak közönségessé vagy alpárivá, mert hiába szabadszájúak, folyamatosan hasonlatokkal és metaforákkal élnek, és olyan szenvedéllyel beszélnek a szerelemről, a testiségről, amit bárki elirigyelhetne tőlük.)

Én eddig olyan idősekkel találkoztam a saját környezetemben, akik egyáltalán szót sem ejtettek a fiatalkoruk kalandjairól. Talán csak nem nyíltak meg, hiszen gyerekek akkoriban is születtek, a fasz akkor is állt, a pina akkor is nedves volt... :D Viszont én azt sem tartom kizártnak, hogy egyszerűen prűdebbek az emberek mifelénk (vagy legalábbis az én köreimben), mint Erdélyben. A film kiváló eszköz arra, hogy oszlasssa az öreganyáinkra rászállt Szentlelket, kiemeljen minket ebből a nemzeti prüdériából, amely szerint a gólya hozza a gyereket, a szerelem gyümölcsöt hoz, az asszonyok meg olyan szemérmetesek, mint Szűz Mária. Az az érme egyik oldala csak, hogy sok elrendezett házasság volt, meg a földért és a hozományért ment az egész hajcihő, de az érme másik oldala pedig, hogy akkor is csúnyán helybenhagyták a menyecskéket a bokorban és aztán fohászkodhatott a JóIstenhez, nehogy megessen, mert akkor szájára veszi a falu, honnan lett a zabigyerek... Szakál Gyula imádja fújni, mennyire élhetetlen világ volt az a mai felvilágosult, liberális nézetrendszerünkkel, de ugyanakkor számtalan példa bizonyítja, hogy a számunkra megszokott dolgok, mint a flörtölés vagy randizgatás akkor is mentek, csak éppen úgy hívták, hogy turbékolnak meg hazakíséri a legény a leányt... Embere válogatja, hogy milyen sztorikat mond: öreganyám mindig azt fújja, hogy állandóan misére meg litániára jártak, de ne a normakövető, istenfélő öregasszonyok szavára adjunk, hanem néha hallgassuk meg Palibát, hogy ő mit mesél, neki milyen csínytevései és kalandjai voltak... És akkor még nem is beszéltem arról, hogy ha visszamegyünk az időben, akkor voltak ám betyárok, a parasztfiúkat vitték huszárnak meg regrutának, az emberek elmentek szolgálni pásztornak, kondásnak, juhásznak, csikósnak, továbbá volt vidéki polgárság és értelmiség is...

A film igazából egyéni történeteket (és főleg női sorsokat) dolgoz fel, de nem tesz említést az illetők családjáról, leszármazottairól, arról, hogy régen együtt élt a család apraja-nagyja, szóval egy csomó olyan alapvető szociokulturális tényezőről nem esik szó, ami azért jelentősen tudja formálni az összképet. Érezhető a filmen a rendező szándéka, amelyet egyébként egy Index interjúban be is vall, hogy ő egy idilli, mesebeli világot szeretett volna elénk tárni, amelybe mindenki bele tud szeretni és amelynek a nézői visszarévednek majd gyerekkorukba, amikor még cseresznyéből volt a fülbevaló és a napi céges meeting helyén még az utcabeliekkel való bandázás állt... A magyar filmművészet bántóan adós azzal, hogy teljességében feltárja és bemutassa a magyar vidéki valóságot, azt, hogy milyen volt mindez a polgári normák terjedése, de legfőképp a kommunizmus mindent átformáló működése előtt.

Nem fair, de mégsem tudom megállni, hogy ezt ne a film hibájának rójam fel, mert ez így nem dokumentumfilm, ahogy A lovasíjász sem az, hanem egy rendezői vízió hús-vér emberekkel és valóságos történetekkel alátámasztva. Csodálatos világba kalauzol el minket ez a film, Csíkdomokoson látszólag megállt az idő, még ló húzza az ekét és az asszonyok közösen dolgoznak az ültetvényen - ide valahogy még nem tette be ocsmány lábát a XXI. század. Ami viszont kortalan bája a filmnek, az a karakterek szertelensége és életvidámsága. Valahogy őket nem nyomasztják azok a dolgok, amelyek minket, agyoniskolázott, jól informált, urbánus embereket igen. Mondanám, hogy lehet tanulni tőlük, de az az igazság, ezt tanulni nem lehet, olyan közegben élünk, ahol esélyünk sincs erre, legfeljebb irigyelni vagy csodálni tudjuk csak őket. Emellett ellenállhatatlan humoruk van, szenzációsan mívelik a magyar nyelvet, egyszerűen öröm hallgatni őket. Mintha tényleg időgéppel utaznánk, olyan élmény.

Mindent összevetve önmagában érdekes, ha székely öregeket láthat az ember, hát még ha a szexről beszélnek, az a tökéletes robbanó keverék, kihagyhatatlan. :D Hiánypótló alkotás, hangulatos darab, én órákig képes lennék nézni. Helyiértékén kell kezelni és akkor nem okoz csalódást. Ha kevesebbet próbálna művészieskedni a közeli képekkel (amelyek utoljára a gimis videóklubban voltak esztétikusak) és lenne valami világos történetvezetése, akkor adnék rá egy 8-ast, így viszont objektíve 7/10. Persze nekem, mint vidéki gyereknek megdobogtatja a szívem és elvarázsol oda, ahol a lényem egy része mindig is szeretett volna lenni, ahova Radnóti is visszavágyott, ahol "a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, s árnyékot írna lassan az álmos délelőtt."

"Aki dudás akar lenni
pokolra kell annak menni
ott kell annak megtanulni
hogyan kell a dudát fújni"

Valahogy a fenti népdal (mondóka) jutott eszembe a Whiplash c. filmről, amelynek a lényegét lirizáló őseink egy 4 soros versikébe tudták foglalni 109 perc filmes játékidő helyett. Nekem tetszett a film, de első blikkre nem mertem róla nyilatkozni - így most, a második megtekintés után úgy érzem, sikerült feldolgoznom a művet, és előrebocsátom, szerintem minden gyengesége ellenére egyértelműen kiemelkedik a jelenkor hollywoodi filmterméséből. Sőt, J. K. Simmons alakítása miatt akár még klasszikus is lehet belőle. Jó szívvel ajánlom mindenkinek, viszont ahhoz, hogy megfelelő helyre kerüljön, bizonyos intellektuális mankókra szükség van az értelmezéshez, ehhez a szellemi munkához próbálok segítségül szolgálni néhány !!!SPOILERES!!! gondolatommal.

Kezdjük ott, hogy minden látszat ellenére a Whiplash nem egy zenészfilm. A Whiplash egy sportfilm, már ha a sportfilmet egy olyan zsánernek tekintjük, amely az akarat diadaláról, a fogcsikorgatva való küzdésről, az alázatos munkáról, fegyelemről, kitartásról és harcról szól, amelyben a cél önmagunk legyőzése, határaink kitolása és persze a győzelem. A jazz és a dobolás csak paraván, csak a keret, amely bármire felcserélhető, és felsejlik mögötte a lényeg a mester-tanítvány viszonyról, az állhatatosságról és az áldozatokról. Még csak azt sem lehet mondani, hogy a film betekintést enged a konzervatóriumi zenészelit életébe, valamint - bár qrva jó muzsikák szólalnak meg benne - a jazzről sem mesél semmi maradandót. Igazából a zene szempontjából nézve meglehetősen felszínes filmről beszélhetünk, de nem is ez Daniel Chazelle munkájának erőssége.

Mi az, ami jó ebben a filmben?

1. J. K. Simmons elképesztően karizmatikus alakítása Fletcher szerepében. Ahogy hozza ennek a szadista kiképzőtisztnek a karakterét, az valami ellenállhatatlan. Egy pillanatig nem fordult meg a fejemben, hogy itt valaki előad egy szerepet, hogy itt valaki színészkedik, én csak Fletchert láttam a vásznon, a tőrölmetszett geci zenetanárt, akinek elképesztően szuggesztív a jelenléte. A legkisebb hibáért is pörölykalapáccsal büntet, nem bánik kesztyűs kézzel a tanítványaival, sőt, minden olyan pszichológiai eszközzel él (alázás, lekicsinylés, verbális és fizikai agresszió), amelynek célja az egó megtörése. Pont, mint a hadseregben. (Ha emlékeztet egy bizonyos Acéllövedék c. Kubrick film emlékezetes Hartman őrmesterére, a hasonlóság nem véletlen, a készítők szándékosan nyúlták onnan a figurát, a hiba nem az Ön készülékében van.) A módszerei mimimum megkérdőjelezhetőek, még akkor is, ha végül siker is koronázza a tevékenységét. 

Szabad-e bármilyen magasztos cél érdekében ennyire kegyetlenül erőszakosan képezni valakit? Lehet-e eltorzítani és átformálni ezeknek a vitézlő ifjaknak a személyiségét, súlyos pszichózisba kergetve őket? Erkölcsös-e a fasizmus, a totális ledominálás és a tekintélyelvűség, ha abba mindkét fél (a mester és a tanítvány is) szerződésszerűen beleegyezett? Nehéz úgy legitim módszerekről beszélni Fletcher esetében, amikor konkrétan megtudjuk a filmből, hogy a fickó áldozatokat szed - ti. a komoly pszichózis hatására egyik korábbi tanítványa öngyilkos lett. (Hősünk jelleme is erőteljesen torzul a kiképzés hatására, de erre majd később kitérek.) Ráadásul még azt is hozzá kell tenni, hogy Fletcher spártai jellegű "ami nem öl meg, az megerősít" ars poeticája egy dogma csupán, nem egy bizonyítottan hatékony módszer, egészen a film végéig...

Az az igazság, Fletcher egy olyan szűrőt képez, amelynek kizárólag egyetlen küldetése van: átszitálni a középszerű mezőnyt, hogy aztán a rostán fennakadt csiszolatlan gyémántból csillogó brilliánst formáljon. És ahol fát vágnak, ott hullik a forgács, a gyengék fokozatosan kikopnak és csak a legrátermettebbek maradnak. Kicsit az az ember érzése, mintha a Messiást várná, és a következő zseni kinevelése érdekében nem ismer sem Istent, sem embert, semmi sem drága a számára. Igazából a zenekara és az oktatói tevékenysége révén csak formában tartja magát. Számára minden egyes új tanév egy kiváló lehetőség a következő Charlie Parker felfedezésére. Mindenki más csak biodíszlet, csak bábu, csak sallang ebben a játékban.  De mégsem azt látom rajta, hogy a saját nimbuszát szeretné tovább fényezni egy kiváló tanítvánnyal, és nem is magát akarja megvalósítani a szerencsétlen zöldfülűekben, hanem egyszerűen csak szeretne hozzáfűzni pár sort a jazz nagykönyvéhez azáltal, hogy a felfedezettje révén egy újabb állócsillagot ad ennek a műfajnak.

Egyszóval adott egy kiváló karakter, már csak életre kell kelteni. Szerencsére Simmons a vártnál is magasabban abszolválta ezt a feladatot, nem csak, hogy átugrotta a lécet, de zseniálisan hozta Fletcher szigorú pedellus személyiségét, - egyszerűen nem lehet szabadulni az aurájából, annyira erős a játéka. 

2. Nagyon ügyes a film történetvezetése és a képi nyelve is. Egy meglehetősen "fékezett habzású" közeget (konzervatórium) kell megtöltenie izgalommal, és ezt kifejezetten brillírozva teszi. Minden egyes megszólalásnál, minden jelenetnél szinte tapintani lehet a feszültséget, egy percig sem hagy nyugodni a rendező, nem lankad az érdeklődésed, nem unod el magad a film közepén az órádat nézegetve, mennyi van még hátra a stáblistáig. Az talán túlzás, hogy a film a székhez szegez, de valóban jól adagolja a dramaturgiát. Az szintén parádés, ahogyan át tudja adni a zene ritmusát és hősünk zenében való feloldottságának aktuális állapotát csupán a beállításokkal, a vágások tempójával.

3. A Whiplash egyszerre nagyon hollywoodi film és nagyon európai film is. Hollywoodi, mivel a szokásos, elmaradhatatlan klisék most is feltűnnek: az aranymetszés szabályai szerint a film csúcspontja előtt minden veszni látszik, hogy aztán egy huszáros roham következzen, amely a fináléban egy katarzisban teljesedik ki. Ugyanakkor el is üt a sablonoktól, kifejezetten bátran mer autonóm lenni a forgatókönyv: a szerelmi szálat szépen elvarrja, és a happy end is inkább unorthodox, mintsem a megszokott. Annak ellenére, hogy egy meglehetősen hétköznapi cselekményű történetről beszélünk, kifejezetten fordulatosra sikeredett a film, folyton olyan kanyarokkal operál, amelyek az elvárthoz képest másfele viszik a szálakat, az utolsó csavar pedig különösen meglepett, helyes kis csattanó volt.

4. A film végi párbaj (mert párbajról van szó, ahhoz kétség sem férhet) nagyon bejött, nem számítottam ilyen végkifejletre. Engem újra és újra sikerült átverni. :) Mikor kiderült, Andrewnál előtt ott a kotta és improvizálnia kell, egész egyszerűen azt gondoltam, micsoda utolsó geci ez a Fletcher, mindenki előtt szanaszéjjel szívatja a gyereket, ebből már nem lesz karrier sose. 0-1 oda. Aztán Andrew felvette az eléje dobott kesztyűt és elkezdődött egy párbaj kettejük között. Miután Andrew kitört az elé felállított váratlan csapdából és nagyjából megmentette a mundér becsületét (1-1), már ő vette át a kezdeményezést egy dobszólóval, előre menekült, 19-re lapot húzott, de nem sült bele, bejött a húzás (2-1). Ekkor már úgy értelmeztem a látottakat, hogy Fletcher pont erre várt, szándékosan idézett elő olyan szituációt, hogy a fiúnak muszáj legyen kitörnie a komfortzónájából és tesztelnie a tudását élesben - mennyire érzi át a jazz-t. Innentől fogva a párbajról kiderült, hogy sosem Fletcher és Andrew között zajlott, hanem Andrew és a saját képességei között, Fletcher legfeljebb csak a körülményeket teremtette meg a párbajhoz. Fantasztikus zárlat.

Mindez nagyon szép is lenne, ha Andrew mondjuk profi úszó esetleg öttusázó lenne. Azonban nem tudok eltekinteni attól, hogy egy jazzdobosról van szó, és ebből fakadnak a film már-már megemészthetetlen hibái is, amik felett nem bírok elsiklani.

1. Az még hagyján, hogy ÁLLÍTÓLAG sem a jazz, sem a dobolás, sem együttvéve, a jazzdobolás világa nem ilyen. Én nem tudom, sosem voltam még jazzdobos közelében sem. Viszont azt tudom, hogy a zenészt nem úgy kell képezni, mint a katonát és hogy a zenélésnek a legkevésbé lényege az, hogy mennyire vagy gyakorlott és felkészült, és milyen vadállat módon vagy képes nyomni a 400-as tempót. Nem kell még egy jazzdobosnak sem vért verejtékeznie (szó szerint), hogy ő legyen a legnagyobb ász. Alapjában véve világossá kell tenni egyszer s mindenkorra, mi a különbség egy alkotó művész és egy előadóművész között. Bevallom őszintén, én előbbit sokkal nagyobbra tartom; meg is mondom, miért. Az alkotó művész szerzi a zenét, ő komponálja, ő álmodja meg, az ihletet ő bírja. Jobb esetben elő is adja, rosszabb esetben valaki más szájába adja a szöveget, más kezébe a hangszert, de alapvetően ő szólal meg a dalokon keresztül, nem pedig az, aki legitározza vagy leénekli azt a számot a színpadon vagy a stúdióban. Érhető a differencia? Én a kreatív szerzőket tartom az igazi zenészeknek, a többi legfeljebb "csak" kiváló zeneiparos lehet. Persze ahhoz is tehetség és adottság kell, hogy valaki eladhatóvá tegye a muzsikát. Van is legitimitása virtuozitásról, abszolút hallásról, előadástechnikáról, tánctudásról, stb. beszélni egy zenész esetében, de a veleje a dolognak sosem ez, hanem a komponálás, a szövegírás, a dalszerzés. És ebből a szempontból a nagy jazz innováció nem a konzervatórium bikacsökkel rendszabályozó tanárának szárnyai alól fog előbújni, nem az ostorcsapások mentén fog szárba szökkenni, hanem éppen ezektől függetlenül, spontán módon, ihletetten. Nagy hazugsága ez ennek a filmnek.

2. Nagyon nem bölcs ez a film az üzenetét tekintve, sőt, szerintem kifejezetten káros üzenetet ad át, rossz mintákra kondicionálja a nézőt. Andrew kifejezetten ellenszenves karakter a számomra. Görcsösen akarja a sikert, már-már rögeszméjévé válik és nincsen B-terve. Minden áron örök akar lenni, azt szeretné, ha rá is úgy emlékeznének, mint a jazz klasszikusaira. A családi beszélgetés során ráadásul további mázsás súlyokat raknak a vállára azzal, hogy mintegy el is várják ezt tőle. Tényleg ez lenne az egyetlen lehetséges útja az érvényesülésnek? Tényleg a Google keresési találatainak száma a nevedre a helyes mérleg, amin az életedet le lehet mérni? Tényleg bölcs dolog azt hirdetni, hogy ha nagyon akarsz valamit, akkor az a tiéd lehet? Nincs is ennél nagyobb baromság. A libidó, a motiváció, az akarat, az elszántság és a kitartás szép erények, ez tagadhatatlan. Szükség is van rájuk. De ezek mind harci erények, ezeket a versenyszférában lehet kamatoztatni, a párbajok és küzdelmek során. Semmi esetre sem a művészetben. Pláne nem általános életvezetési javallatként. Weöres Sándor írja, hogy "A világ egy olyan piac, aminek a kapujára az van írva: Minden, amit nem akarsz, a tiéd." Ez önmagában akkora bölcsesség, hogy órákat lehetne filozofálni róla. Az igazán fontos célokat csakis az elengedés művészetének elsajátításával lehet elérni, ez a film pedig homlokegyenest az ellenkezőjére tanít. Ha nem ragaszkodsz görcsösen a sikerhez, ha képes vagy lelazulni, akkor van esélyed a győzelemre. Értelmezés kérdése, hogy Andrew a film végén képessé vált-e erre, mindenesetre ha erre pozitív is a válasz, akkor sem tudatosult ez benne, sem pedig a nézőben.

3. Fletcher és Andrew karakterén kívül az összes többi kidolgozatlan és sekélyes. Fletcher tökéletes, Andrew jellemfejlődése (vagyis inkább jellemalászállása) számomra viszont eléggé hiteltelen. Egy jámbor, szárnyaszegett, szelíd kis takonyból hogyan lesz ilyen hirtelen egy ambíciózus, törtető baromarcú? Túl szélsőséges, túl heves reakciói vannak a filmben a csávónak. Valahogy a mozgatórugói, a háttere, a frusztrációi nem derültek ki számomra a történetből, erre kevés volt ez a bő másfél óra. Persze lehetséges, hogy az eredeti Whiplash regényben ezt is megmagyarázzák (a film ugyanis egy adaptáció), de pusztán a film cselekménye alapján számomra nem túl kerek ez a sztori.

4. Fletcher oltásai már-már túl szellemesek, túl pengék, túl megkomponáltak ahhoz, hogy életszerűek legyenek.

5. Az Indexes Pándi Szabolcs kritikájából emelnék ki pár részletet.

• "Sok emberben olyan sztereotípiákat erősíthet meg, amiket pont, hogy oldani kellene. Például, hogy egy zene akkor értékes, ha tele van verve hangokkal. Biztos vagyok benne, hogy az ilyen jellegű filmek tehetnek arról, hogy a Dream Theaternek még mindig annyi rajongója van."

• "A film jellege sajnos sokat elárul a mai átlagzenész gondolkodásáról a zenével kapcsolatban: az emberek elsősorban befutásról, meg karrierről álmodoznak és nem képesek olyan dolgokat értékelni, ami már alapból keveseknek adatik meg." 

• "A Whiplash a fehér amerikai felső középosztály szemüvegén keresztül mutatja be dzsesszt. Próbálom a punk haverjaimnak magyarázni, hogy a dzsessznél punkabb dolog soha nem volt, és senki nem élt intenzívebb életet a dzsesszzenészeknél Buddy Boldentől, Parkeren át Pastoriusig. (...) A szórakozást, és önpusztítást is magasabb szinten űzték. Minden zenész, akire hivatkoznak, heroinfüggő volt. (...) Szóval próbálnám ezt elmagyarázni, de erre jön még egy film, ami megint az éttermek és a nagy hangversenytermek kontextusába helyezi ezt a zenét, ami már egy steril, kiherélt és  modoros változata annak, ahonnan az eredetileg indult. A nép sírásából egy elit fanyalgása lett."

Összességében azt tudom mondani, hogy elsőre sokkal jobban tetszett a Whiplash, mint másodszorra. Jó film, de nem eléggé. Újranézős, de nem eléggé. Ha a 2010 utáni filmeket nézzük, érdemes megnézni, de filmtörténeti összevetésben már kevésbé állja meg a helyét. Nem született új klasszikus. Egyedül Fletcher karaktere az, ami ki fogja állni az idők próbáját. 7/10.

Előljáróban szögezzük le, hogy A lovasíjász c. film témája és hangulata alapján igazi csemege, bátran ajánlom mindenkinek. Fontos missziója van, nem csak bemutat, hanem nevelni is szeretne. A magyarság számára egy viszonyítási pont lehetett volna, ha korrekt módon, több intellektussal csinálják meg. Épp ezért fáj számomra, hogy a korábban Kovács Lázárral a Recept Klubban bohóckodó, újabban látványosan is a "nemzeti" oldal mellé húzó Kaszás Géza rendező csak népszerűsíteni szerette volna a lovasíjászatot, de igazából nem akart belemélyedni a témába. Ez pedig egy marketingstratégiának kiváló, de egy korrekt filmhez kevés.

Ezzel szemben Kassai Lajos tevékenységéről csak a tisztelet hangján lehet megszólalni. A története mesébe illő sikersztori: egy igazi self-made man-ről beszélünk, aki a semmiből küzdötte fel magát a csúcsig. (Ráadásul abban is igazi példakép, hogy ő nem sikeres akart lenni, csupán azt csinálni, amit szeret. Ő úgy fogalmaz, beteljesíteni a sorsát.) Nem sokan mondhatják el magukról a világon, hogy saját sportágat találtak ki, amelynek egyszemélyben alapítói, világbajnokai és tanítómesterei. A csóró proliból mára sikeres üzletember és karizmatikus vezető lett, hatalmas és gyönyörű birtokkal, lovasíjász akadémiával és számtalan előkelő meghívással a világ legtávolabbi pontjairól. Kassai tehát egy olyan ritka ember a mai világban, akit nem a média csinált meg, aki nem csak a levegőbe beszél, hanem minden szava mögött ott van a fedezet. Ha valami, akkor ez megsüvegelendő teljesítmény - és Kassai van annyira eredeti fickó, hogy filmet készítsenek róla. De ne ilyet.

A lovasíjász ugyanis a műfaji megjelölés ellenére nem dokumentumfilm. Tele van szőve erőltetett játékfilmes elemekkel, de attól is messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. A lovasíjász leginkább egy két órára nyújtott hangulatos videoklip; egy igényesen vágott, hatásvadász reklámszpot; egy nagy kiállítású, profi imázsfilm. Ha az volt a cél, hogy megszólítsák az erre fogékony szubkultúrát és fiatalok tömegeit toborozzák a sportág számára, akkor meg kell hagyni, maradéktalanul sikerrel jártak. A legnagyobb Kassai-fanatikusok nyilván imádni fogják a filmet, de a belső közönségen kívül itt vagyunk mi, egyszeri nézők, velünk mi lesz? Nah, ez az a kérdés, amivel az objektivitását a Kassai iránti rajongó szerelmében feloldó Kaszás Géza egyszerűen nem akart foglalkozni. Így hát nem csoda, ha felemás érzésekkel jöttem ki a vetítés után.

Nehéz eldönteni, hogy a rendező instruálta a film szereplőit, vagy Kassaiék találták ki, miről szóljon a film - mindenesetre akárki is a ludas, a végeredmény meglehetősen középszerű lett. Már-már ízléstelenül patetikus és túlkomponált A lovasíjász és ez menthetetlenül rányomja a bélyegét az egész filmre. A rendező olyan mértékű csöpögő pátosszal nyúl a saját hőséhez, ami egyszerűen méltatlan a filmszalaghoz. A filmet ugyanis nem azért találták ki, hogy a rendező bemutassa a mámoros vízióját egy hús-vér emberről, és hogy a jelenetek ügyes (vagy kevésbé ügyes) egymás mögé rakosgatása után eljuttasson minket egy olyan érzelmi állapotba, amelyben együtt részegülünk bele az imádat tárgyába és a címszereplővel közösen, egy ritmusban kocogunk, ügetünk, üvöltünk és lövünk, hogy aztán a stáblista után legszívesebben azonnal íjat ragadjunk és kimenjünk egyet nyilazni a legközelebbi zöldövezetbe. Aljas manipuláció ez a tudatalattival a rendező részéről, ami megbocsáthatatlan. Én kifejezetten romantikus és szentimentális embernek tartom magam, és úgy gondolom, a pátosznak megvan a maga helye akkor, ha van mögötte valamilyen művészi koncepció; ha a fülbemászó zene és a képek összhangja, az unásig használt lassítás effekt nem a célja, hanem az eszköze csupán a befogadói élmény elérésének. Magyarul arról van szó, hogy a rendező ne vonjon be ebbe a gátlástalan flörtbe, pusztán azért, mert neki ebben esztétikai élvezete telik. A Leone-filmekben is van háttérzene, de az ott a szereplők lelkivilágát hivatott elénk tárni, konkrét dramaturgiai jelentősége van, itt viszont önmagáért való - és bár roppantul hatásos, de a negyedik tökugyanolyan jelenetnél már kong az ürességtől. Kaszás Géza egyszerűen nem bírta megállni, hogy ne magának és Kassai párszáz hívének forgasson le egy filmet, hanem a nagyközönségnek. Néha a kevesebb több: lehetett volna ezt jóízléssel is csinálni.

Nekem az volt az érzésem, hogy néhány jelenet kifejezetten erőltetett, teátrális és csupán a kamerának szól. Kassai bár szépen beszél és jól adja elő magát, nem színész, a rendező sokszor mégis ezt várja el tőle. Soroljam a problémákat? A tűznél való beszélgetés mintha Matula bácsi és Tutajos között zajlana, egyáltalán nem illik oda, de nálam a film vége is kiveri a biztosítékot a jelentőségteljesen visszatekintő főhőssel. Értjük az üzenetet, többen követik a mestert, jön a következő generáció, örülünk is neki, de valahogy fura az egész. Játékfilmnek kevés, dokumentumfilmnek sok, reklámfilmnek hosszú.

Van egyéb baj is A lovasíjásszal. A film arra hivatott, hogy rögzítse Kassai Lajos munkásságát, ehhez képest nyakon van öntve egy rakás ideológiai maszlaggal. Miért akarja nekem a film bizonygatni, hogy a magyarok a hunok leszármazottai? Teljesen indokolatlan a film elején a 10 perces mongóliai epizód, amelyben le akarják nyomni a torkomon, hogy a finnugor elmélet baromság, és a tények ellenében már nem sokáig fenntartható. Ráadásul messziről bűzlik, hogy megrendezett jelenetről van szó, görcsös és izzadságszagú az egész. Nem hiszem, hogy Kaszás Géza vagy épp Kassai Lajos feladata lenne dönteni ebben a kérdésben. Én is szkeptikusan állok hozzá a finnugor eredet-teóriához, és esküszöm, szeretném is hinni, hogy a hunok (vagy szkíták) leszármazottai vagyunk, de mocskos propagandának tartom, hogy ezt a véleményt egy egyébként hiteles, autentikus személy szájába adják (vagy épp ő ragaszkodik hozzá, hogy kimondja, mindegy) és nekem most ezt el kéne fogadnom. Miért jár egy csomagban a lovasíjászat és a hun rokonság? Ha jól tudom, Kassai Lajos bármennyire is érzi ezt a műfajt, nem folytatólagos hagyomány útján tanulta, hanem saját maga alkotta meg ezt a sportot. "Nem az ősöket követjük, hanem azt követjük, amit az ősök követtek" - hangzik a tetszetős mottó. Igen, lehet, hogy így csinálták anno a hunok és igen, lehet ők a magyarok ősei - de ezt egy közös portfólióban árulni a nézőnek teljesen indokolatlan. Én szívesen meghallgatom Kassai véleményét a kérdésben, és aztán vagy meggyőz, vagy sem - de könyörgöm, ilyet ne játsszunk, hogy a lovasíjászattal együtt kapok egy vélt vagy valós identitást is! Maradjunk annyiban, hogy Kassai igyekszik rekonstruálni az egykori nomád ázsiai népek (köztük a magyar) harci kultúráját, hagyományait, és ezért hálásak is vagyunk neki, de ne kapcsoljuk egybe mindezt Habsburg-ármánykodással és eredetmítosszal, az dőljön el egy másik filmben, egy másik vitában, ne rontsuk el ezzel a filmet. 

További probléma, hogy Kassai annyira felmagasztosodik a filmben, mintha valami mítoszt vagy vallást szeretnénk rá építeni. Konkrétan a filmben megtörténik az a gyalázat, hogy Kassai kiáll a Kínai Nagy Falra és  mintegy Attila, a nagy király reinkarnációjaként idézi fel az ősök szellemét: „Térdre kényszerítettük, akinek térde volt, fejet hajtattunk azokkal, akiknek feje volt. (...) Nekem hódol minden nép” Ilyen arcpirító szégyentelenség hogy fordulhat elő? Erre mi szükség volt?! Huhh... Odáig még rendben van, hogy Kassai és az általa szervezett közösség számára a lovasíjászat több, mint sport: hagyománytisztelet, életvezetési credo, természetszeretet és a harmónia maga. Harcművészet. Egyfajta beavatási szertartás, meditáció, misztikus élmény. Csak üdvözülni tudom, hogy ezt az útját választották annak, hogy elkülönbözzenek, hogy kivonuljanak ebből a rothadt fogyasztói társadalomból és hogy valamit megőrizzenek egy méltatlanul elfeledett kultúrából, ami talánk népünk sajátja volt egykoron. Ez egy igenis élő, lélegző, lüktető kultúraápolás, és mint ilyen, nagyon helyes, hogy van. Kassait viszont spirituális vezetőnek beállítani nem csak túlzás, hanem szélhámosság is. Szó se róla, amit a lovasíjászatról és az ahhoz kapcsolódó testi-lelki harmóniáról tud, az csodálatos és öröm hallgatni a szavait. A gondolatai között vannak megfontolandó szentenciák, nem filléres bölcsességeket hallunk tőle, de sok mindenről nem beszél, mert a rendező nem kérdezte meg róla, nem szembesítette vele, pedig érdemes lett volna. A YouTube-on fellelhető interjúkból jóval többet tudhatunk meg Kassai világnézetéről - és egy kifejezetten szimpatikus, őszinte, szerény ember képe dereng fel előttünk. De nem tudjuk, hogy mind Kassai Lajos személyében, mind az általa interpretált lovasíjászatban mennyi a történeti hagyományőrzés, a fikció, a sport és a harcművészet. Vagy ez mind jelen van egyszerre? Kassai jellemét sem ismerjük meg, pedig engem érdekelt volna, mi van a lovasíjász vértezet mögött. Vajon a magánéletét is azzal a derűs nyugalommal éli, mint amilyen pózban szokott mutatkozni? Mennyire önazonos? Én szeretném hinni, hogy nagyon, de akár Kaszás Géza is utánajárhatott volna ennek. Ha már dokumentumfilmet csinálunk, ugye. 

Így a végére, azt hiszem, rájöttem, miért ennyire népszerű ez a fickó. (Azon felül, hogy tényleg egy különleges ember, aki mintha tényleg valami kiválasztott lenne.) Egész egyszerűen olyan értékeket képvisel, olyan princípiumokat mutat fel, amelyek sok ember számára (kimondva vagy kimondatlanul) nagyon hiányoznak a mai világból. Csupa férfias erények: erő, bátorság, hit, szenvedély, karizma. Annak az embernek, aki ezeket magában egyesíti, nem lehet ellenállni. Valahogy ő lett az apafigura, akit mindannyian szerettünk volna apánknak. Mindenkinek szüksége van egy ilyen lelki vezetőre. De hiába érzi mindenki, hogy szüksége lenne egy Messiásra, aki eligazítja a világban, sajnos nem Kassai Lajos lesz az. Lehet őt szeretni, lehet tisztelni, követni, tanulni is lehet tőle, de ő nem válthat meg. A lovasíjászat sem. A lovasíjászat csak segít megismerni önmagad úgy, hogy mindeközben még jól is szórakozol. És ez nem kevés.

(6/10)

VIGYÁZAT, SPOILER ÉS HANYAG MEGFOGALMAZÁS! (lusta voltam kikerekítve megírni, csak idehánytam, sorry)

Először is: engem főleg a zsigeri naturalista részletek ragadtak meg, szinte éreztem, ahogy szenved a csávó, nagyon átélhető volt, érzékletesen mutatta be a rendező… én főleg azt figyeltem, hogy milyen szociológiai-filozófiai vonatkozásai vannak a filmnek… a film jól át tudja adni, milyen önmagában a természet, megfosztva minden filmes romantikától: kegyetlen, szikár, és ugyanakkor magával ragadó, csodálatos… zord és ámulatba ejtő egyszerre… a film nem lép rá arra a sokak által kitaposott hollywoodi ösvényre, hogy a végletekig kisarkítja a szembenálló feleket: a gonosz, önző és velejéig romlott civilizációt állítja szembe a tiszta, igazságos és harmonikus természettel… a valóság nem fekete és fehér, a valóság egyszerűen csak olyan, mint az élet: könyörtelenül pofán csap, de tud végtelenül szelíd és gyöngéd is lenni… a természet nem jó és nem rossz: a természet van. olyan, amilyen te vagy, amit te rávetítesz magadból, amit projektálsz a világra. a saját lelkiállapotod kiül a természetre és ez hat vissza arra, hogy érzed magad benne. és akárhogy is nézzük, az ember is része a természetnek, csak ma már annyira távol került tőle, hogy elfelejtette, honnan származik… én DiCaprio utazása során egyáltalán nem unatkoztam, végig követtem a cselekményt és közben – azon túl, hogy a szemem élvezett a gyönyörű képektől - folyamatosan azon járt az eszem, hogy bár sok szempontból utálom és megvetem a modernitást, de azon kaptam magam, hogy ugyanannyira szorongató számomra a vadon szabadsága, mint a metropolisz bezártsága… mindkettőben magányos vagyok: egyikben a civilizáció-nélküliség, a másikban pedig az elszemélytelendett tömeg miatt… egyikben sem vagyok otthon igazán, hanem valahol a kettő között… aztán belegondoltam, hogy amíg a városban visszavágyok valami ősállapotba, addig az ősállapotban nem tudok elvonatkoztatni a szocializációmtól… az indiánnak a vadonban túlélni: mindennapos készség! az indián számára a skalpolás vagy a harc, a vadászat, olyannyira alapvető élmény, mint az, hogy én minden reggel megnézem a Facebookomat… ők egyszerűen ebben szocializálódtak, számukra a természettel való együttélés, vagy éppen a nekünk brutálisnak vagy gusztustalannak tűnő esetek (nyers hús zabálása, skalpolás, stb.) a hétköznapok részei és szervesen illeszkednek az ő erkölcsükbe… az ilyen filmektől érdemes mindig két lépés távolságot tartani, mennyire hitelesen adják vissza a valóságot; nem-e próbálják meg a rendező koncepcióját lenyomni a torkunkon… de azt hiszem, ebben a filmben nincs olyan égbekiáltó baromság, ami miatt fel kéne szólalni… kb. pont ilyennek képzelem azokat a szerencsevadászokat, akik a jobb élet reményében vándoroltak ki az Újvilágba, de egy zsíros farm helyett csak valami szaros prémgyűjtő meló jutott a messzi tajgán… Amerika a bevándorló angolokra, írekre, olaszokra, lengyelekre, franciákra épült, de ők nem mind békés farmerek meg telepesek voltak; bőven akadt közöttük egyszerű svindler is, aki csak meg akarta csinálni a szerencséjét, és gyorsan akart meggazdagodni… nos, pont ilyen mélyproli csőcselék az, aki ilyen műveletekre szerződött… orvvadászok voltak lényegében, zsoldosok, akiknek ez volt a megélhetésük… csak magukkal törődő, törtető, igazi önző, fösvény amerikaiak, ők az ország szíve-lelke a mai napig… ilyen emberekre épül az utolsó nyugati birodalom, az Egyesült Államok… no nem akarom elragadtatni magam, a lényeg, hogy az általuk vadembernek titulált indiánok semmivel sem rosszabbak a film szerint, mint azok, akik lényegében az ő javaikat lopják meg, és ez nem áll távol a valóságtól megítélésem szerint… pont annyira túlzás és az igazság elhallgatása az indiánokat egyszerűen vadaknak beállítani, mint amennyire hamis a Farkasokkal táncoló c. filmben látott, romantizált indián-kép, miszerint az indiánok csapata a természettel egyensúlyban élő hippi kommuna… az igazság a kettő között van! én amondó vagyok, hogy mai szemmel, a mi kultúránkből legalábbis nem fair, nem elegáns erkölcsileg pálcát törni az őslakosok felett… nem merülök bele jobban a témába, nem erről szólt ez a film elsősorban…

 sokkal több hibát látok az egyes karakterek megalkotásában és a dramaturgiában… amennyire hitelesnek tűnnek számomra a vászonra felfestett társadalmi keretek, amennyire hihető az egész szociális kontextus, amibe bele van helyezve a cselekmény, annyira elnagyolt és ostoba a főszereplők (Leonardo DiCaprio és Tom Hardy) figurája… ezt a Fitzgerald-ot nagyon úgy alkották meg, hogy tudjuk utálni… főleg a végén az a mondat indokolatlan, amikor nem elég, hogy szociopataként egyáltalán nem bánja a gyilkosságot, még cukkolja is a főhőst, hogy miért neveltél ilyen buzit férfi helyett, vagy valami hasonló szöveg… az addig esetleg a bosszú, mint intézmény jogosságáról dilemmázó néző innentől zöld utat ad Leo-nak: nyírd ki ezt a szemetet, ez tényleg egy velejéig gonosz rosszarc, állítsd helyre a világ rendjét! szinte éreztem, hogy az esetleg vívódó nézőnek mankóként dobják oda ezt a hanyag beszólást, hogy még véletlenül se legyen a revans, a „szemet szemért, fogat fogért” elv megkérdőjelezve… persze a végén a rendező nem bírja ki, hogy ne moralizáljon egyet, de elég sután és cinikus módon teszi, hiszen a már lényegében legyőzött és tehetetlen Fitzgeraldot az indiánok elé dobja, akik végrehajtják rajta az isteni ítéletet, lecsap a karma egy perc alatt… ezzel Hugh Glass igazából nem kegyelmezett meg, csak másra kente a felelősséget… ezzel nem a sors kezébe helyezte riválisa életét, hanem odavetette a szintén bosszúszomjas bennszülöttek elé… de miért kell ez az olcsó közjáték? akkor legyen az az üzenet, hogy Glass emberileg érthető módon megbosszulta a fiát, majd maga is odaveszett… teljesen el bírom képzelni… de sokkal elegánsabban is megoldhatta volna, ha leüti a csávót és remekbeszabott kis paripájával elvágtatnak az erődig, ahol tényleg rábízhatta volna a csávót az igazságszolgáltatásra: még aznap felakasztották volna, az uralkodó jogrend szerint… esetleg az is frappáns vége lehetett volna, hogy bucira veri a fickót, elveszi tőle a puskáját és a kajáját, aztán ás neki egy szép gödröt és akkor sok szerencsét! persze el tudom képzelni azt a szitut is, amikor valamelyik fentebb felvázolt „nemesebbik” forgatókönyv a terv, de hát a dulakodás közben elfajulnak a dolgok és hát véletlenül meghal az ürge, hát az se probléma, végül is így mindenki megnyugszik, hát félrecsúszott a bicska, van ilyen, legközelebb tessék jobban vigyázni…

igazából nehéz eldönteni, mit is akar mondani a film azon kívül, hogy kiváló promó ez a festői kanadai Alberta tartománynak (ahol többek között forgatták a filmet); bizonyára fellendül majd a turizmus a film hatására… de a kanadai országimázs javításán kívül mi volt a cél ezzel a filmmel? bemutatni, hogy mi mindenre képes az ember? hogy az akarat legyőzi a grizzlyt, a hideget, az éhséget, a lázat, a fertőzést, az indiánokat, a sodrást meg úgy általában mindent? esetleg a természet tiszteletére és szeretére szólít fel? vagy a kicsinyes bosszúról mesél? vagy mindez csak arra volt jó, hogy leforgassunk egy gyönyörűen fényképezett, látványos, bár kissé elcsépelt sztorit, pusztán azért, hogy DiCaprio feliratkozhasson Bruce Willis, Chuck Norris, Kiefer Sutherland, Liam Neeson és Bear Grylls mögé az elpusztíthatatlan, nagy túlélők sorába? mégha naiv módon feltételezek is egy kullónyi szerencsét is ennek a Glass nevű fickónak (Glassfickónak, höhö), az, hogy ennyi mindent túléljen, annyira valószínűtlen, mint snapszerban a royal flush… de most komolyan! ez nem medvetámadás volt, hanem Maci Laci megsimogatta kicsit őtet… erre épphogy véget ér az enyhén szado-mazo előjáték, a hálátlan geci meg nyakon szúrja csóri jószágot? reklamációt a szolgáltatás igénybevétele után nem fogadunk el! tréfát félretéve: mi az, hogy a medve nem rögtön a gigáját harapta szét? ilyen impotens medve hogy maradhatott életben, hogy lehetnek bocsai, könyörgöm? a medveiskolában azt tanítják, hogy csak cirógasd az ellent, mintha pettingelnél? ugyan már! ott véget kellett volna érjen a film… meg azért ha az a dög rálép a fejedre, az összepréseli ám a tudást a kobakodban… az is eléggé nehezen hihető, hogy a sok vágtató indián hogy nem találja el íjjal a szerencsétlent, illetve hogy tud úgy zuhanni a lóval a szakadékba, hogy a patás pórul jár, ő pedig vígan folytatja az útját, ahelyett, hogy a továbbiakban kilapult könyvjelzőként funkcionálna? de ami a legjobban fáj: hogy tud pucéran befeküdni egy döglött lóba? értem én, hogy kellemes meleg, meg hogy ez egyfajta metaforája az újjászületésnek, szimbolikus jelentősége van, oké, de bazmeg, felvilágosult ember léttére nem vágja, hogy ez picit fertőzésveszélyes? szegény honvédő kormányzónk, a törökverő Hunyadi János is a pestisbe halt bele, amit a csatatéren szedett össze Nándorfehérvár ostroma után… egyébként is csodálom, hogy élte túl mindenféle nyavalya nélkül a medve-molesztálást (támadásnak azért ne nevezzük), meg az utána következő eseményeket, de rendben, erős immunrendszere van, meg a hidegben biztos kevésbé terjednek a baktériumok, oké… meg sem fázott, az is rendben van, még a fasza is vasból van ennek a legénynek… de abba a qrva lóba én azért ruhástul másztam volna bele, ha már úgyse látja senki… :) amúgy tényleg qrva nagy riszpekt, hogy ilyen finomul feltalálta magát a természetben, de én azért picit erősöllöm, hogy mennyi szenvedést kellett kiállnia a főhősnek, csupán azért, hogy DiCaprio végre begyűjthesse a régóta áhított aranyszobrocskáját… amúgy pazarul átélhetőek voltak az egyes jelenetek, szívtam a fogam rendesen, tényleg qrva kemény csávók voltak ezek, én tizedét nem bírnám ki, az qrvaélet, de hát én nem is gyúrok az Oscarra…

amúgy nem értem, mi a bánatnak kell a DiCaprionak az a nyomorult díj… már így is egy élő legenda, az emberek imádják, a nevével pelenkától kezdve csomagolt fűrészporig mindent el lehet adni, mémek ezrei születtek róla, kiváló filmekben játszott, örökké emlékezetes alakításai vannak – Titanic, Eredet, Wall Street farkasa, Tégla, Viharsziget –, mi kell még? pont attól van akkora hype körülötte, hogy mindezek ellenére még nincs ott a polcán az Oscar, ennek köszönheti az egész felhajtást, akkor meg minek erőlteti? miért kell a pillanatnyi dicsfény és a rosszízlésű filmakadémia elismerése, ha övé az örökkévalóság? most komolyan, emlékszünk arra, hogy ki kapta 5 éve az Oscart? nem… de arra emlékszünk, hogy ki játszott a Titanicban igaz? emlékszünk arra, ki kapta az Oscar-díjat a legjobb filmzenéért 1969-ben? nem, ugye? de azt mindenki tudja, ha felcsendül az a bizonyos harmonika, hogy azt bizony Morricone szerezte és a Volt egyszer egy Vadnyugat egyik track-je volt… mi lenne, ha DiCaprio, aki korunk ünnepelt és legtöbbet foglalkoztatott férfi színésze, Hollywood kedvence nem kapaszkodna görcsösen a – neki egyébként már tényleg kijáró – szobrocskáért, hanem egyszerűen vidáman fürdőzne a sztárságában? de nem, ő már nagyon szeretne elmondani egy beszédet azon a bizonyos gálaesten, ahol összegyűlik Hollywood krémje… de ha annyira kell, kapja meg, már én is szurkolok neki… de utána inkább vállaljon el rendes szerepeket inkább, jó? még bőven tudna mit kihozni magából, fogcsikorgatás, prüszkölés, okádás és hörgés mellett is… attól ugyanis még nem lesz szebb vagy értékesebb egy festmény, hogy a festő 6 évig dolgozott rajta 20 ecsettel… lehet egy másik 10 perc alatt pingál egy ezerszer különbet… az ihletettség számít, nem az, hogy mennyi fáradtságot rak bele az ember… pusztán azért nem jó egy alakítás, mert a színész sokat szenvedett vele… persze arról DiCaprio tehet legkevésbé, hogy nem kapott szerepet, úgy persze, hogy nehéz rátalálni a figurára… a karakterek végtelenül egydimenziósak, jellemfejlődésük zéró, nincs hátterük, súlyuk, olyan sekélyek, mint a Fertő-tó ’rákosnál… a Tom Hardy alakította badguy legalább kapott némi karaktert, meg jóval több dialógust, persze, hogy az ő ocsmány pofájára emlékezel inkább vissza…

dráma is a film, szó se róla, szerintem a csúcspont egyértelműen a félvér kölyök megkéselése, az szerintem nagyon erős jelenet… és hihető is! az már kevésbé, hogy az illető semmiféle megbánást nem tanúsít, össze sem zavarodik, a pupillája sem rezdül… nem egy hidegvérű gyilkosnak tűnt pedig a csávó, egyszerűen félelmében és az indulatok kavalkádjában szúrt… nekem nagyon tetszett az is, hogy az erődbe befogadott csávónak csak némi ezüsttel bevont óráért adnak meleg ételt… qrva kemény!

ugye a hősünk kavart valami indián gáréval, de őt felkoncolták a fehér betolakodók szabadcsapatai, így magára maradt a gyerekkel… és a lázálmaiban folyamatosan ő tér vissza újra és újra… Innáritu itt aztán kiélheti a spanyol vérét, egy merő szimbolika az egész a romos templomban kongó harangon keresztül az állati koponyákból felépülő sátorig, bár szerintem messze nem annyira esztétikus, mint mondjuk Leone, viszont legalább erőltetetten művészieskedő, holott ez a cselekményből fakadóan egyáltalán nem indokolt… a film vége viszont megbocsáthatatlan: mi ez a Gladiátor-nyúlás? már az utolsókat rúgja a csávó és hallucinálja az őt mintegy túlvilágra kísérő feleségét? én hívő embernek tartom magam, imádom a spiritualizmust, de ez egyszerűen gejl és nyálas, és már ezer helyen ellőtték… miért kellett ez a végére? hogy jobban fogyasztható legyen? egyébként az eredeti regényben szó nincs indián fattyról meg álmodozásról, egyszerűen csak dacból megy az őt cserben hagyó prémvadász után az emberünk… a regény a filmmel ellentétben mentes a pátosztól, de hát a filmbe kellett a dráma meg az azonosulás a főhőssel… ez a qrva nagy bajom Hollywood-dal és a már Oscarral elhalmozott és önnön sikeritől megmámorosodott Innárituval: azt hiszik, hogy már mindent megtehetnek, és a gombhoz varrják a kabátot… korábban Innáritu a Korcs szerelmekben és a Bábelben még akart mondani valamit, most viszont csak valami qrva nagyot akart dobni a rajongóinak, amin elcsámcsoghatnak… és ez a hozzáállás egy néhai trú művészembertől meglehetősen kiábrándító.

sokan panaszkodnak, hogy unalmas a film, monoton a cselekmény, túl hosszú, ki kellett volna belőle vágni 40 percet… szerintem nem, én végig figyeltem, megnézném akár még 1x is, engem lekötött, mert közben végig járt az agyam, hogy mit is látok… összességében szerintem nem egy jó film A visszatérő, de nem is rossz! vannak tagadhatatlan erényei (a tájpornó kifejezést nem én találtam ki, de totál illik a filmre), de számolatlan gyengesége miatt csak egy 6/10-et tudok neki adni… de lehet csak nem nőttem fel a filmhez, lehet csak nem jött át, pedig valójában egy zseniális alkotás… benne van a pakliban, időnként ezért kell újranézni a filmeket… sokat elmond ugyanakkor a mai mozitermésről, hogy ez a film messze kiemelkedik közülük… nomeg az Aljas 8as, de azt még nem láttam :)

Pár gondolat:

1) Erőszak. Eléggé erőszakos filmről van szó, de szerintem elsősorban nem is a fizikai brutalitás, hanem a lelki megbántás, a pszichés terror az, ami valóságos fájdalmat idéz elő a nézőben. Legalábbis én végig viszolyogtam a filmben felvillanó karakterek társas viszonyaitól, amelyek szinte kivétel nélkül gyűlölettel és maró cinizmussal voltak átitatva. Csak én éreztem úgy egyes jeleneteknél, mintha nem kapnék levegőt, mintha fulladnék, azonnal had meneküljek ebből a szituációból, amibe a rendező belehelyezett? Pont úgy kedvem támadt volna otthagyni az intim kapcsolatait a föld sárjáig züllesztő Dereket, mint az anyja új pasijának... Nyomasztó belegondolni, hogy hány és hány családban lángolnak fel hasonló balhék ideológiai frontvonalak mentén és milyen sokan vallják magukat büszkén véresszájú, fanatikus neonácinak. Szerencsére a valóságban kevesen tolják az ügy szekerét olyan eszmei következetességgel és (a szó legrosszabb értelmében vett) fasiszta eleganciával, mint Derek Vinyard a filmben :)
2) Megváltás. A film egy megváltástörténet. Derek Vinyard végigjárja a bűn és a bűnhődés köreit, a purgatóriumban pedig megtisztul és főnixmadárként újjászületve tér vissza, hogy elvarrja a szálakat és lezárja életének ezt a sötét korszakát. Külön erény, hogy mindezt különösebb pátosz nélkül mutatja be a rendező, a főhőst nem heréli ki, nem csinál belőle polgári mozgalmas esélyegyenlőségi harcost, nem nyálaskodik (csak a záró képsoroknál egy picit, azt is jó ízléssel), és nem próbálja elhazudni, hogy Derekből hirtelen egy tisztességes liberális jenki lett, aki adoptál 2 zimbabwei kisgyereket. Csupán megmutatja, hogy mi történik akkor, ha valaki szembesül önnön maga élethazugságaival és a benne szunnyadó fenevaddal. Amikor ráébred, hogy a gyűlölet csak a kivetített frusztrációja, ami egy sajnálatos családi tragédiából fakad és amit csúnyán kihasznál egy szélhámos náci propagandista. Amikor eldönti, hogy a féktelen indulatával és szenvedélyes xenofóbiájával, amivel lázad a környezete ellen, csak a saját életét és a családja életét dönti romba. Ez pedig felemelő és hiteles. Ami viszont - számomra - nem az, hogy a (különösen kegyetlen) gyilkosság miatt egyáltalán nem érez lelkiismeret-furdalást, semmiféle megbánást nem tanúsít, nincsenek rémálmai a saját tettével kapcsolatban. Amíg erkölcsi felmentést ad magának azzal, hogy a niggerek nem is emberek, tehát büntetlenül el lehet taposni őket, mint egy bogarat, és amíg az ő szent küldetése Amerikát megtisztítani az etnikai kisebbségektől, addig el tudom képzelni azt az ideológiai ködfátylat, ami időlegesen eltéríti benne a morális iránytűt, de miután ez eloszlik a film kétharmadánál, számomra érthetetlen, miért nem omlik össze a pszichéje tettének súlya alatt.
3) Az erőszak köre. (Ez nem a saját gondolatom, de megosztom.) Az erőszak köre lényegében az a társadalmi keret, amely folyamatosan benne tartja az embereket ebben a lélekvesztő játszmában, amelyben a gyűlöletre mindig és kizárólagosan gyűlölet a válasz. Ebből csak úgy lehet szabadulni, ha valaki nem úgy reflektál, ahogy az elvárható lenne. Aki Dereket kiemeli ebből a körforgásból, az a mellé beosztott nigger csávó, aki szól pár jó szót az érdekében, holott ez az ő számára logikátlan és következetlen. Most mi van? Most mégis lehet barátság egy nigger és egy fehér között? Ez az, ami teljesen összezavarja Dereket és ez billenti ki az erőszak köréből. És ez nagyon tanulságos számomra.
4) Jelenetek. Tele van a film húsbavágóan (szó szerint) durva, csontig hatolóan zsigeri jelenetekkel, amelyek egyszerűen belénk vésődnek. A patkába harapó nigger? A zuhanyzós megfarkalás? A piti leszámolás a suli mosdójában? Kitörölhetetlenek. Semmi sziruposság, semmi művészi megkomponáltság (mint mondjuk Sergio Leone filmjeiben), semmi esztétizálás, csak a szikár naturalizmus. Aki látta, sosem felejti el.
5) Szélsőséges eszmék. Szerintem ez a film alapvetően nem a nácikról szól, hanem egy társadalmi igényű dráma, amely a fentebb leírt erőszak köréről és a gyűlölködés parttalanságáról mesél, de mindezt az amerikai szélsőjobber szubkultúrába helyezi, ezáltal társadalomkritikát is gyakorol. És ez napjaink Magyarországán is akutális. Ha valaki, akkor én utálom a politikai korrektséget, meg a mindent átszövő tolerancia véleményterrort, de az a masszív primitív zsidózás, amit rendszeresen hallok alkoholista kocsmabútortól kezdve rosszsorsú egyetemistán át Echo TV-n élő nyugdíjasokig, egészen elborzasztó. A XX. század olyan mértékben aljasította le az embert és a propaganda olyan ideológiákat ültetett az agyába, amelyek mai napig is pusztítóak és még a józan párbeszéd lehetőségétől is megfosztanak minket. Helyette maradnak a politikai vezényszavak, az agymosás és a gyűlöletkeltés, amivel jelenleg Magyarországon is előszeretettel él a jelenlegi kormányzat is szavazatmaximalizálás céljából. A legalantasabb emberi ösztönökre játszanak rá ezzel. Én sem vagyok a Merkel-féle fogadjunkbemindenkit "Willkommenskultur" híve (sőt), de szégyellem, hogy ahelyett, hogy valaki kiállna és karizmatikusan nevetségessé tenné azokat, akik a mai napig zsidóznak, kommunistáznak meg fasisztáznak, helyette inkább pont a magyarok idegengyűlöletére játszik rá. Fájdalmasan adekvát ez a film ma is, hiszen jól mutatja milyen személyes motívumok állhatnak például amögött, hogy az ember beáll a Magyar Gárdába például... Hát igen, qrva kemény dolgok ezek.
6) Edward Norton. ZSENIÁLIS. Parádés játék, szerintem nincs ennél jobb alakítása. Ezt ki merem jelenteni úgy is, hogy még pár filmjét nem láttam...

Összességében: kötelező film, évente újranézős, 8/10.

Harmadszor láttam a filmet, de most ütött a legnagyobbat. Meg kellett érnem hozzá. Vannak filmek, amikhez egész egyszerűen fel kell nőni. Vagy másfél éve láttam először, akkor is tetszett, akkor is különleges filmnek tartottam, de messze nem jött át annyira, mint ezúttal. (Mondjuk ebben az is szerepet játszott, hogy már ismertem a fő sztorit, és ráértem az apróságokban elveszni.) És hogy miért most? Mert végre megérintettek a film egzisztenciális és spirituális rétegei, volt szemem és fülem hozzá, hogy észrevegyem ezeket a finomságokat és elgondolkodjak rajtuk. A Harcosok klubja ugyanis - ha az ember úgy nézi - egy borzasztó felszínes, ám tökéletesen szórakoztató történet. Maximálisan élvezhető, ha kívülállóként tekintesz ezekre az emberekre, hiszen a karakterek így is ellenállhatatlanok, a szájukba adott mondatok így is zseniálisak és a szituációk, dialógusok így is atom erősek. De igazán akkor tud maga alá gyűrni a film, akkor tud bevonni a világába, akkor adja át legintenzívebben az élményt, ha van benned igény a (szellemi, lelki) felszabadulásra. Ha már felismerted (csak esetleg még nem vallottad be senkinek, talán még magadnak sem), hogy szar az életed, és kibírhatatlan az a világ, amiben élsz. Nekem ez egy ideje nagyon az alapélményemmé vált. Igazából nagyon hasonló cipőben járok, mint a főhős. Nekem is szükségem van egy karizmatikus apa-figurára, egyfajta szellemi vezetőre, aki megválthat engem.

Nos, Tyler Durden a filmben szerintem Krisztus, mint a Megváltó szerepében tűnik fel (de akár felhozható analógiának Neo is a Mátrixból), egyfajta próféta, vándorfilozófus, aki annyira magával ragadó figura, hogy egyszerűen nem tudsz kinavigálni a gravitációs mezejéből - és abban a pillanatban, mikor az aurája elkezd magához húzni, már nem is vágysz másra, csak hogy had keringj körülötte. Tyler szerintem ihletett szellemi státuszban van, ő már nem csak, hogy megvilágosult, hanem önazonos és a zsigerekig hiteles pofa. Őt nem nyomasztják társadalmi elvárások, őt nem béklyózzák a gátlásai, de nem frusztrálják a saját démonai sem. Ő egyszerűen szabad. Mert valójában mi az, ami leláncol bennünket? Leginkább az egónk. Az én börtöne az, amiben mindenki raboskodik. Mindaz, ami te vagy: a vagyonod, a tested, a szokásaid, a szeretteid, de még az emlékeid is! Vagyis ha mindezektől képes vagy függetleníteni magad, ha mindezeket leépíted, akkor a Halál nem tud elvenni tőled semmit. Tyler, ha nem is lett Buddha, de kis híján elérte ez az állapotot. Számomra ezt jelenti az a bizonyos mélypont, amit űznek-hajszolnak hőseink, amellett, hogy nyilván a nagyszabású terrorakciót, valamint az egó végzetes meghasadásának keserves aktusát is takarja. Tyler több, mint egy anarchista terrorszervezet legendás parancsnoka, ő valójában egy megoldást, kész válaszokat kínál számodra, egy menekülőutat a fogyasztói társadalomból, kapitalizmusból és úgy általában a valóságból. Tyler azokat tudja leginkább megszólítani, akiknek üres az életük, akik céltalanok és akik elveszettnek érzik magukat. Tyler identitást ajánl nekik és közösséget épít belőlük. Pont azt adja meg, ami hiányzik a személytelen és elidegenedett társadalomból. Tyler tényleg egy próféta, egyfajta vallás-pótlék (el is hangzik a filmben: "Hiszek egy Tylerben"), egy olyan karakter, aki betölti azt a szerepet, amit korábban pl. Jézus vagy Isten töltött be. Tyler válik az igazság hordozójává és a bölcsesség forrásává. Épp az önazonossága, a hitelessége miatt imádják a hívei. Előbb klubot alapít, de ez a társaság végül Káosz Brigáddá, terrorszervezetté alakul. Tyler nem tud leállni, olyan, mint egy elszabadult hajóágyú; egy olyan kocsiban ül, amin csak gázpedál van; olyan, mint egy cápa, aminek folyamatosan mennie kell előre, különben elsüllyed - ha látsz egy mozdulatlan cápát, az egy döglött cápa...

Valaki felhívta a figyelmem arra, hogy a szabadság != szabadosság, és én ezzel nem is kívánok vitába szállni. Tyler útja az anarchia, eszköze a rombolás, életadó energiája pedig az erőszak. A film készítői is azt kívánták bemutatni, hogy ez egy lehetséges kivonulás a társadalomból, de semmiképp sem az üdvözítő megoldás. Csak azt állítja a film, hogy van egy igény az emberekben arra, hogy kitörjenek ebből, és ha nem tud a társadalmunk továbblépni, akkor majd önjelölt sámánok fognak törzset szervezni maguk köré, akkor majd Tyler Durden-ök fogják felszabadítani az emberek tudatát. A film szerintem ezt is kritikával szemléli, és egyébként kiválóan bemutatja, hogy hová juthat el a fanatizmus, valamint bevezet minket a fasizmus lélektanába, hogy képesek az emberek valamilyen eszme érdekében, ideológiák és egy ellenállhatatlan vezér által manipulálva elveszejteni a lelküket, emberségüket (szépen prezentálja ezt a jelenetet Bob halála). Teljesen világos, hogy ez nem vezet sehova.

Mit lehet még írni egy ennyire komplex filmről? Tyler mindezek ellenére mégis egy elképesztően hatásos figura. Én személy szerint irigylem, mert nem látok rajta semmit, ami nyomasztaná. Önfeledtségben éli az életét, mert pontosan tudja, hogy nem érdemes máshogy. Zseniálisabbnál zseniálisabb jelenetek avatnak be minket Tyler tanaiba: amikor a kínai étteremben dolgozó sárgának a tarkójához szegezi a pisztolyt és megígérteti vele, hogy beiratkozik egyetemre ("holnap élete legboldogabb napja virrad majd rá, jobban fog ízleni neki a reggeli, mint nekünk a legfinomabb kaja"), vagy amikor az autóban ülve kérdezi a főhőst, hogy mi az, amiért élni akarsz, a baleset után pedig annyit mond, hogy "életközeli élményük volt", ebben mekkora igazság van... Vagy az a mondat, hogy "amit birtokolsz, birtokba vesz"... Ezek meditációs mondatok, el lehet rajtuk gondolkodni... Továbbá elhangzott a filmmel kapcsolatban, hogy erőszakos és véres... Igen, az. Számomra egyébként még nem az a brutalitás, amit már képtelen vagyok elviselni, de megértem, ha egyesek számára ez kiveri a biztosítékot. Viszont észre kell venni, hogy nem az erőszak a lényeg, hanem a fájdalom. Szokták mondani, ha fáj valamid, "legalább érzed, hogy élsz". Úgy gondolom, ezért extrém sportolnak sokan, a hegymászók ezért néznek a szakadék szélén a halállal farkasszemet, és ezért másznak fel az ukrán meg orosz kiscsákók biztosítókötél nélkül a legveszélyesebb helyekre: ha a tét az életed, ha a pillanat (és a lét) múlósága az élményed, akkor kerülsz legközelebb ahhoz, hogy átérezd, mit is jelent élni. A verekedés nem öncél, hanem csak egy szimbólum, absztrakt módon kell rá tekinteni: egy felszabadító, szinte transzba ejtő extázis, olyan, mint a hippiknél az LSD. És ez az igazi punkság. A punkok miért pusztítják önmagukat és a világot? Mert nem hisznek ebben az egészben, még magukban sem. Mekkora szellemi szabadság az, amikor még saját magadat sem becsülöd, nem sajnálkozol, ha kihullik egy fogad vagy eltorzul az arcod, mert azt érzed, hogy teljesen mindegy, nem Te vagy a fontos. És bezárult a kör, megint oda érkeztünk vissza, hogy tulajdonképpen fel kell számolnod mindent, hogy kitörjél az egó rabságából. Ha van a buddhizmusnak sötét oldala, akkor Tyler megtalálta. :) (Egyébként én továbbra is Krisztus-hívő keresztény vagyok, szerintem a kereszténység és a buddhizmus összeegyeztethető egymással.)

Ez a film azért parádés, mert számtalan síkon lehet értelmezni. Egy hatalmas felkiáltójel, egy kétségbeesett sikoly, hogy végre kezdjük valamit magunkkal. A fogyasztói társadalom kritikája annyira nyilvánvaló és érthető, és annyira magunkra ismerhetünk benne, hogy azzal inkább nem is foglalkozok. És ha még nem lenne elég erős a film, még raktak bele egy plusz csavart, konkrétan áteveztek a pszichothriller műfajába, így a végén még egy súlyos egyéni dráma is lett belőle ráadásnak, bitangpusztulatosan nagy csattanóval. Bravúros, felejthetetlen beszólások és jelenetek, emlékezetes karakterek, fanyar irónia, groteszk fekete humor (észrevettétek, ha úgy nézitek a filmet, akkor egy pazar vígjáték? :D) és persze a filozófiai mélység az, ami ezt a filmet teljesen megérdemelten kultfilmmé emelte. Azért kultfilm, mert kultusza van, lépten-nyomon hivatkoznak rá, bizonyos körökben kulturális alapvetés. Brutális 9/10, és rá merem mondani, hogy örök klasszikus.

dssdf

kutmod1

kutmod2

Nem akartam írni erről a filmről, tényleg. De kénytelen vagyok szerényen, ám annál határozottabban delarálni az Internet népének, hogy a közvélekedéssel ellentétben az Interstellar nem az új Űrodüsszeia, még csak a gyenge remake-je sem lehetne! Nagyon messze áll tőle, egy lapon sem lehet említeni a kettőt. Fájdalmas látni, hogy mennyire elalélt ettől a filmtől a pórnép, de nem lehet őket megvetni érte, mert Nolan új sci-fi-je valóban kiemelkedik a hollywoodi mezőnyből - de csak a sok shit-hez képest tűnik RELATÍVE erősnek. Ebben a relációban valóban az év egyik legjobb filmje, de most ettől dobjunk egy hátast? Jól barométerezi a hangulatot az imdb 9.2-es indexe, ami finoman szólva is túlzás, legalább 2 pontot le kéne vonni... De hát ugye ha tetszett egy film, mindenki rögtön rányom egy 10-est, hiszen a szimpátia mértéke csak szélsőséges lehet, vagy 10-es, vagy 1-es...

Sajnos a mai közönség gagyi akcióorgiákon és hitvány komédiákon szocializálódott, nem csoda, hogy egy jól összerakott, de az amcsi filmgyártás minden kliséjét és rossz hagyományát magán viselő filmért lelkesednek az emberek. Ez a film ugyanis nem csak szórakoztat, hanem próbál szólni valamiről, és ez meglepő inger lehet a nézőknek.  Számomra érthetetlen, és nagyon erősöllöm, hogy filmesztéták, kritikusok, szakértők, és úgy általában a fél világ elélvez a Csillagok között-től. Aki nem akar tovább olvasni, nagyon röviden következzék az én szikár értékelésem: érdekes film (de nem jó!), pár erős jelenettel és néhány tanulsággal. Na meg a látvány sem utolsó.

Kezdjük Chris Nolan elsiratásával, ugyanis szomorúan tapasztalom, hogy a direktor flörtje Hollywooddal végre révbe ért... Ezzel a filmmel végképp a mainstream részévé vált a 2000-es évek korábban innovatív művészetéről híres rendezőfejedeleme - minden jóízlésű kultúrember legnagyobb bánatára. Már a Batman-triológia sem tartozott a Nolan-életmű legsikerültebb darabjai közé, ott már megérintette Hollywood szele a fiút, bár hozzá kell tennem, a képregény-adaptációk közül - talán a fergeteges színészparádé miatt - messze a Nolan-féle Batman tetszett nekem a legjobban. Az Inception-t sokan az új Mátrixként harangozták be, ettől a várakozástól azért elmaradt, és ha nem is lett akkora kultfilm, mint méltán szeretett elődje, de az eredeti koncepciójával és a csavaros sztorijával kedves emlékeket ébreszt bennem. Az Interstellartól sokat vártam, végre egy klasszikus sci-fi érkezik a sok agyatlan CGI-szemét mellé,  de már az indokolatlanul szentimentális és két hektoliter nyáltól csöpögő trailert megnézve nagyot kellett csalódnom, így komoly prekoncepciókkal ültem be a moziba. Azt gondoltam, a nyáltenger lesz a legnagyobb bajom a filmmel, de bár csak úgy lett volna, végül teljesen más kifogásaim lettek... Nézzük őket szépen sorjában!

Először is, az optimista-humanista sci-fi-t személy szerint kevésbé kedvelem, ugyanis a science-fiction műfaja szerintem arra hivatott, hogy a tudományos-fantasztikumot csak háttérnek használja, hogy aztán ezen keretek között el tudjon mesélni valamit, valami igazat és maradandót az emberről, a társadalmunkról. A jövő csak egy vászon, amire a jelenlegi problémáinkat kivetítjük és megtöltjük tartalommal. A jó sci-fi mindig elgondolkodtat, és sokszor nem is az űrben, távoli bolygókon vagy éppen futurisztikus városokban játszódik, hanem a cselekménye a főszereplők szemhéja mögé kerül, hogy aztán spirituális magasságokba emelkedve elmélkedjen létünk legfontosabb kérdéseiről. (Ez persze nem zárja ki a grandiózusságot, a látványosságot vagy épp a kalandot, sőt, hiszen nagyon szeretjük az időutazós filmeket vagy éppen az akciódús, dögös alkotásokat, mint amilyen a Mátrix volt annak idején.) Nolan koncepciója a felfedező és a mindig nagyobbra törő, mindig messzebbre látó, a végtelennel kacérkodó és az űrt meghódítani kívánó emberről egy pátosszal teli, igazán idealista felfogás, amivel nincs is semmi baj, tényleg van ilyen, csak sajnos nem ez a jellemző. Miért hazudik a képünkbe a rendező? Látszik, hogy ő hisz ebben az egészben, látszik, hogy optimistán vélekedik a jövőnkről, és az is látszik, hogy a víziója szerint kolonizálnunk kell a galaxist, de még ha el is fogadjuk mindezt, könyörgöm, azért ne hallgassunk már a történet árnyoldaláról sem! A film miért nem reflektál az emberiség problémáira? Számomra a film szereplői alapján nagyon nem tűnik úgy, hogy az emberiség megérdemel még egy esélyt. Ugyan miért kéne megmenteni ezt a fajt? Nincsen semmi önvizsgálat, nincs semmi kritika, csak a puszta túlélési ösztön. A film állítása annyi, hogy meg kell menteni a Föld népét, és ez természetesen a jenkik feladata, még konkrétabban Matthew McConaughey kapitányé, a hős amerikaié, aki a hite, az akarata és a szeretet ereje által kihúz minket a csávából, hogy a távoli bolygón az USA gyarmataként közös új bölcsőben ringatózzunk együtt békében és boldogságban.

A film első fél-háromnegyed órája borzalmasan gyenge. Minden mondat, amit a szereplők szájába adtak, legalább két köbméter nyálat termel és megalapozza a film katartikus jeleneteit. Semmi sem véletlen, ugye. Fel kell építeni a felelős családapa imidzsét, hiszen ki más lenne méltó megmenteni a seggünket, mint egy feddhetetlen, tisztességes ex-mérnök, a mindent a saját erejéből, tudásából és szorgalmából elérő protestáns farmer, aki csak a gyerekeiért él. Nem akarok gúnyolódni, de annyira ki vannak húzva Cooper kontúrjai, annyira hibátlan karaktert fest elénk a rendező, hogy az már-már hiteltelen és irritáló is. Szinte könyörög az ember valami jellemhibáért, hogy hús-vér embert lássunk a vásznon, de a film nem kecsegtet ilyen erényekkel. Ennek ellenére természetesen azonosulsz a főhőssel, ő a legmélyebb és a legszerethetőbb, egyben legkarizmatikusabb arc a sztoriban, még ha sokat kell a forgatókönyvnek rugdosnia a nézőt, hogy ugyan már higgye el Coopernek, hogy tényleg az a sorsa, hogy elvigye a kapitalizmust egy másik bolygóra is. Szemérmetlen eszközökkel érik el mindezt, ugyanis a nem túl távoli jövőben - minden jelenleg látható trend ellenére - egyáltalán nincs szó tudásalapú társadalomról, nem értük el a szingularitást, sőt, visszafejlődünk, alig vesznek fel hallgatókat az egyetemekre, mivel nincs rá keret, ugyanis gazdálkodókra van szükség, akik termelik majd a mindennapi megélhetéshez szükséges kukoricát. Az embernek kinyílik a bicska a zsebében, amikor az egyik - egyébként meglehetősen hatásvadász - jelenetben az iskola egyik fejese teljes meggyőződéssel kijelenti, hogy márpedig a holdraszállás kamu volt, a szovjetek elleni propaganda része, de milyen jól sikerült, ugyanis a fegyverkezési versenybe belepusztult a szovjet gazdaság. "Micsoda sötét, primitív, babonás ostobaság ez!" - kiált fel a felvilágosult néző, és lám, máris sikerült megalapozni a hangulatot: ez az út tényleg nem járható, sőt, küzdeni kell az új inkvizíció ellen. Bár a pusztulás és a titokzatos növénybetegségek okát nem fedi fel előttünk a film, de nem is számít mindez, fogadjuk el, szép lassan éhen hal és megfullad az emberiség, új honfoglalás kell! Azonban álljunk meg egy pinnanyalatra! Nolannak tényleg az a legfontosabb üzenete, hogy ne süllyedjünk vissza a sötét középkorba? Mondja ezt 2014-ben, amikor minden látható jel szerint egy olyan társadalmi-technológiai átalakulás előtt áll az emberi faj, amelyet jelen pillanatban még el sem tudunk képzelni? Kicsit műproblémának érzem az egészet, mintha mindez csak azért kellett, hogy bemutathassa az új otthon keresését. Gombhoz a kabátot, magyarul. Hát köszi.

Dramaturgiai hibák sora van a film első harmadában, egyszerűen nem hiszem el, ami a szemem előtt zajlik. Megtalálnak egy szigorúan védett állomást, ahova aztán készségesen bevezetik őket, rögtön beavatják őket a Nagy Tervbe és megmentőként üdvözli Coopert a NASA, mintha már várt volna rá? Na nemár. A családtól való búcsúzás is elnagyolt lett, több időt kellett volna erre szánni. A főhős dilemmája (nevezetesen család vagy emberiség, érzelem vagy értelem) átélhető, de semmi időt nem hagy rá a rendező. Értem én, hogy valahol meg kellett vágni a filmet, de egy rendezői változat lehetne mondjuk fél órával hosszabb, amiben szépen elvarrták a szálakat. Bár mondjuk ilyen sablonos, egydimenziós papírmasé figurákból sokat nem lehet kihozni... Ha már a színészek! McConaughey-ről már volt szó, rajta kívül a nagy öreg Michael Caine-t érdemes megemlíteni, ő hozza a szokásos színvonalat, de a többiekre kár karaktert is vesztegetni... Anne Hathaway-nek rövid, lenyalt hajjal sem hiszem el, hogy komoly tudósember, és bár bájos jelenség a vásznon, és pityeregni is kiválóan tud, de ettől még nem estünk hasra, ugye?

A film közepe feszesre, izgalmasra és átélhetőre sikerült, azonban a végén Nolan nem tudta megállni, hogy valami elképesztően nagy bullshitet ne csempésszen bele a filmbe. A kevesebb tényleg több lett volna... Vigyázat, SPOILER! Persze, valahogy meg kellett magyarázni azt a féregjáratot a Szaturnusz mellett, de ha betűtésztás húslevest eszek, ennél értelmesebb magyarázatot kullantok, az tuti... (Tényleg! Ha az ötdimenziós haverjaink ennyire jófejek, miért nem a Föld mellé tették azt a szájbavert féreglyukat, miért szopatnak minket azzal, hogy a Szaturnuszig kell elmennünk? csak nem azért, hogy legyen némi munkája a vizuális effektekért felelős részlegnek és mindezt be lehessen mutatni nagytotálban?) Alapból érthetetlen Cooper önfeláldozása, miért kell a mártírhalál? Arról ne is beszéljünk inkább, hogy a hőmérséklet, a gravitáció és a nyomás hatására Cooper előbb elvesztené az eszméletét, majd atomjaira szakadna, ha belezuhanna egy fekete lyukba, de nem, Nolan megmutatta, mi van az eseményhorizont mögött: egy kibaszott könyvespolc. Ötdimenziós tér, vágod? Hiperkocka, érted? Milyen ááállaaaaat...! És most jön a film legfőbb üzenete: a gravitáció az, ami téren és időn áthatol, amit mi a szeretet erejével tudunk mozgatni... Hmmm... Coelho, te vagy az? :) Csak nem átfutottad a scriptet Paulo? :D Nem akarok rosszmájú és cinikus lenni, szerintem is bölcs szentencia, hogy a világot a szeretet, a pozitív energia tartja össze, abszolúte egyetértek, de ne keverjünk bele már ilyen áltudományos marhaságokat, ha szabad kérnem! Ezt most miért kellett? Mondjuk az legalább királyság, hogy így üzent magának, ő volt a kísértet, de attól még ez borzalmas merénylet a nézők ellen. Egyértelmű, hogy ha ezt kihagyták volna és Cooper drámai módon elhullik, sokkal nagyobb katarzist sikerült volna elérni, mint így, a happy enddel.

Mint mondtam, előzetesen azt hittem, hogy meg fogok fulladni a nyálban és a könnyekben, de többnyire jól sikerült egyensúlyozni azon a késhegynyi vékony pallón, ami a patetikus giccs és a hiteles érzelmek között van. Szerintem a film egyik legerősebb jelenete (és egyáltalán nem találtam nyálasnak, inkább megrázóan hitelesnek), amikor 23 év után Cooper megtekinti az üzeneteket a gyerekeitől, látja, hogy nőnek fel, hogy gyarapodik a család... Nemcsak szívbemarkoló, hanem egyben nyomasztó is, milyen aprók vagyunk az idő végtelenjéhez képest, milyen hamar elillan egy emberi élet. Szintén nagyon kemény, amikor a film meglepő fordulata (nevezetesen Dr. Mann szégyenteljes árulása és gyáva megfutamodása) után Cooper küzd az életéért. Nekem az is nagyon tetszett, ahogy sikerült érzékeltetni azt a kozmikus magányt, amit egy idegen, lakhatatlan bolygón érez az ember. Szerintem erről kellett volna, hogy szóljon a film, ha már valamiről! Lírai módon megfesteni, milyen az, ha elszakadunk az otthonunktól, hiszen az ember és a Föld egybe tartozik, ez a bolygó termelt ki minket, és a bolygóról való leválás hozadéka, az űr meghódítása nem valamiféle eufórikus szabadság, hanem sokkal inkább egyfajta elveszettség, kitaszítottság, ahol nincs semmi és ahol szépen lassan elpusztulunk. A Föld a mi otthonunk, vigyáz ránk és menedéket nyújt, hiába bármilyen kolonizálás vagy terraformálás, mi egyek vagyunk! Szerintem ezt az üzenetet kellett volna áttolni azon a keresztmetszeten, amin sajnos csak a felfedezés örömét, és az emberi akarat nagyságát sikerült. Persze ez sem kevés, de ha már ódát akarunk írni az emberi fajhoz, ha már nagyszabású, monumentális, tablószerű science-fiction-t készítünk, akkor azért érdemes ezekkel a kérdésekkel is foglalkozni szerény véleményem szerint.

Ami a látványt illeti, némileg többre számítottam, hiszen úgy harangozták be a filmet, hogy több doktori disszertáció is született a fekete lyuk szimulálása és a modell vizualizálása mentén, úgyhogy nagy volt az elvárás, hiszen Nolan azt ígérte, hogy ha nem is tudunk odamenni a legközelebbi fekete lyukhoz, ő azért megmutatja nekünk, milyen is ez testközelből. Ennek ellenére szűkre szabták az időt, amikor gyönyörködhettünk a látványban, pedig arról szólt a fáma, hogy szinte a techdemó volt kész először és úgy izzadták ki magukból a sztorit körítésként. Persze, gyönyörű volt, de innen is látszik, felesleges felülni a hatalmas hype-nak, mert kénytelen-kelletlen csalódni fog az emberfia.

Manapság olyan világot élünk, hogy Christopher Nolan neve garancia a minőségre, de sajnos ez a film lerombolja ezeket az illúzióinkat. Én várom a következőt, én ezt nem kajálom be. Ennél több kell, hogy egy fasza filmről beszélhessünk. És ebben egy csepp elefántcsonttoronyból elmélkedő sznobizmus sincs, csak igényes nézői elvárások. 6/10.

asda

A magyar nép kulturális elzüllésének egyik legnyilvánvalóbb bizonyítéka a top 100 legnépszerűbb keresztnév listája az újszülöttek körében. Én rendszeresen figyelemmel követem a lajstrom alakulását, és az az igazság, az összkép végtelenül lehangoló. Nem bírtam tovább véka alá rejteni elkeseredettségemet, így most eljött az ideje, hogy az egyébként bagatelnek gondolt témát alaposan kivesézzem.

Kezdjük rögtön azzal: hogy fordulhat elő az a gyalázat, hogy a magyar nyelvtől teljesen idegen Noel a 19. helyig kúszott fel a listán? Vagy ami még rosszabb: létezik bármiféle mentség arra, hogy a 9. leggyakoribb női keresztnév az újszülötteknél a Zoé?! Előbbi francia, utóbbi görög eredetű, de közös bennük, hogy hollywoodi filmekben, TV-sorozatokban, a Kiskegyed hasábjain olvasható folytatásos novellákban és nőknek szóló egynyári ponyvákban viszonylag gyakran fordulnak elő. Talán ez a felkapottság lehet az oka, hogy manapság ez a legújabb  feldolgozhatatlan névadási hóbort a meglehetősen  pocsék ízlésű magyar szülők között. Idáig még rendben van, de hogy dönthet úgy értelmes, felnőtt magyar ember, hogy a gyerekét Benettnek nevezi el? Népszerű név még a Brendon, a Krisztofer és a Rikárdó (!) is, de mindenki megnyugodhat, lehet ezt még fokozni, hiszen még nincs benne a leggyakoribb százban a Dzsekk vagy Csárlsz. A lányok se sokkal szerencsésebbek, hiszen idióta szüleik előszeretettel aggatják rájuk többek között a Kíra, Míra, Melissza ill. Norina förtelmeket.

Vajon miért tobzódik hazánk ezekben a kommersz, többnyire Nyugatról importált keresztnevekben? Nekem több tippem is van.

1. Az épp aktuális gyerekcsináló generáció azzal kíván fityiszt mutatni a hagyományoknak, és úgy próbálja minél trendibbé, egyben egyedibbé tenni gyermekét (nem számít, hogy a két fogalom ellentmondásban van, hiszen ami trendi, aligha lehet különleges), hogy valami jól csengő, filmekből vagy regényekből ismert karakterekre emlékeztető nevet választ a csemetéjének. Elvégre a Kiara milyen szép név, nem? Tök királyul hangzik, legyen ez a lányunk neve! Az, hogy egyáltalán nem illeszkedik a magyar kultúrába, senkit sem érdekel. (Persze ilyen alapon nagyon sok korábbi, már beolvasztott nevet kritizálhatnánk. Csakhogy az a helyzet, hogy míg korábban az egzotikus névválasztás csak az arisztokrácia ill. burzsoázia privilégiuma volt, manapság már boldog-boldogtalan megteheti mindezt. Egyébként az olyan nevek, amelyeknek megvan a magyar megfelelője, szerintem teljesen legitimek, ilyen pl. az Erzsébet, pedig ugye mennyivel trendibb lenne Elizabeth-et használni...)
2. Globalizáció. A nevek piaca is teljesen liberalizálódik, így teljesen mindegy, hova születtél, lehetsz Zsozé vagy Zsüliett, nem számít. Hiszen ha egy nemzetet megfosztasz attól az identitásától, amely csak az ő kultúrájában, nyelvében előforduló nevek monopóliumát jelenti, akkor egy lépéssel közelebb kerülsz az internacionalizmushoz. Tényleg erre van szükségünk? Nem csupán arról van szó, hogy megint ostobán majmoljuk a Nyugatot, szolgaian másoljuk az ottani mintákat?
3. Az emberekben valamiért negatív képzettársítás él bizonyos régi nevekkel kapcsolatban. Egész egyszerűen, ha azt mondom, hogy József, akkor mindenki rögtön Józsi bácsira, az öreg vízvezeték-szerelőre asszociál. Vagy Józsi bácsira, a nyugdíjasklub táncos lábú sztárjára. Vagy Józsi bácsira, a joviális matektanárra a gimiből. Mindenkinek az életében vannak Józsi bácsik, Pista bácsik és Pali bácsik... Vagy vannak Bözsi nénik, Marcsi nénik és Teri nénik... Az a baj, hogy a régi neveket rögtön a kettővel ezelőtti generációval azonosítjuk, márpedig ugye az milyen ciki már... "Öregapám szomszédja volt Béla, nehogymá a gyerekem is az legyen!" Szörnyen sötét gondolkodás ez... Mégis miért lenne ez gáz? A gyereket nem a neve alapján fogják szeretni vagy utálni a kortársai, sőt, ha olyan nevet kap, aminek már van beágyazottsága a magyar nyelvben (pl. József), akkor ezerszer jobban lesz becézhető (csak rövid ízelítőként a sokból: Jóska, Jocó, Joci, stb.), mint mondjuk szerencsétlen Noel...

Egyáltalán nem kell szégyellni régi magyar neveinket, sőt, meg kell őrizni őket. Szigorúan tilos felvizezni a magyar kultúrát és mindenféle Benettel meg Rikárdóval égetni leendő állampolgárainkat. Merni kell bátran hozzányúlni a manapság nem divatosnak számító nevekhez, főleg azokhoz, amiknek nincs párja a világban sehol, amelyek igazán hungarikumok: Kálmán, Béla, Gyula, stb. Egyáltalán nem vagyok híve a másik szélsőséges névadási szubkultúrának, amely az ősmagyar világba vezet vissza minket, de még mindig szerencsésebbnek tartom, ha Álmos, Levente vagy Szilárd lesz a gyerek neve... Arról már nem is beszélve, hogy igen szép szokás volt régen, hogy nagyon sok lányt Máriának hívtak az ország védőszentje, Szűz Mária után. Valamiért mintha átok lenne ezen a néven újabban, még a legjobb 100-ba sem került be... A női nevekről egyébként talán még tragikusabb a helyzet, hiszen sehol egy Erzsébet, egy Teréz vagy mondjuk egy Ilona... 

Végezetül leírnám az én személyes preferenciáimat.

• férfinév: József, János, Ferenc, Ottó, Géza, Kálmán, Gyula, István, Pál, László, György, Győző, Dénes, Csaba, Sándor, Tibor, Imre
• női név: Mária, Magdolna, Terézia, Valéria, Erzsébet, Ilona, Rozália, Margit, Jolán, Fruzsina, Júlia, Anna, Julianna, Ágnes, Olga

Mondta anno Madaras Norbert, és nagyon pontosan fején találta a szöget. Ezzel a jól hangzó szlogennel adták el Stuber Sándor pólócsemegének szánt kötetét, amely a tavalyi barcelonai vb-aranyunknak állít emléket. Az a diadal akkor váratlan volt, mondhatni, meglepő, ám annál édesebb és katartikusabb a számunkra. Akkor már öt esztendeje volt, hogy magyar pólóválogatott utoljára állt a dobogó legfelsőbb fokán (2008-ban, Pekingben, az olimpián sikerült ez a bravúr Kásásék számára). Az idei EB-t a Margitszigeten rendezték, a Hajós Alfréd Uszodában - a szerb szövetségi kapitány, Dejan Savic szerint a sportág szentélyében. A vízilabda valóban visszatért az otthonába, mi magyarok pedig immár esélyesként vághattunk neki a Benedek-éra második nagy tornájának. Ebből a viadalból azonban aligha fog egy újabb könyvbe bújtatott dicshimnusz születni...

Mára mindenki tudja, csapatunk viszonylag sima meccsen, 5 góllal kapott ki a szerbektől a döntőben. Sajnos túl keveset aludhattunk még erre a fájó kudarcra, még nagyon keserű a szánk íze ezután a vereség után. Jómagam is roppant csalódott vagyok - bár nem mondhatni, hogy nem számítottam erre a fiaskóra. Mikor a szerbek 10-9-re verték Montenegrót az elődöntőben, éreztem, zavar van az Erőben. Nem úgy történtek a dolgok, ahogyan a forgatókönyv szerint meg volt írva. Én ugyanis a csoportmeccsek után meg voltam győződve, hogy az a sorsunk, hogy a világelithez tartozó összes közvetlen riválisunkat verjük meg ezen az EB-n, így masírozzunk el egészen az aranyéremig. Ez egészen a döntőig be is jött, hiszen a csoportban átléptünk Spanyolországon, Szerbián és Horvátországon, az elődöntőben megvertük a nagyon masszív olasz válogatottat (róluk majd külön szólok), a döntőben pedig Montenegrót kellett volna kapnunk ellenfélnek. Rajtuk keresztül vezethetett volna az út az extázisig, az itthon megnyert EB-ig. Szerintem őket meg tudtuk volna verni a döntőben.

Ez azonban nem adatott meg, a szerbek jöttek újra, és szinte törvényszerű volt, hogy kétszer ugyanazt a csúcsteljesítményt, ráadásul egy ilyen hosszú és nehéz világverseny után képtelenség hozni. A csoportbeli 8-6-tal tényleg letette a névjegyét a csapat, megmutattuk, hogy a szerbek sem verhetetlenek, de ezúttal hiányzott az a tűz és az a pontos játék, ami a szerbek ellen elengedhetetlen. Ennyi kihagyott fór a szerbek ellen luxus. Túlságosan élénken él bennem még a döntő, de kénytelen vagyok ezzel foglalkozni, hiszen nagyon látszott, hogy a szerbek ihletett formában játszottak, minden bejött nekik, mi pedig tényleg olyanok voltunk a vízben, mint a sebzett vad. Hihetetlen, hogy az első két negyedben mennyire nem tudtunk mit kezdeni a szerbek védekezésével, kitoltak bennünket, nem hagytak bennünket levegőt sem venni, tanácstalanok voltunk támadásban és nem elég harapósak védekezésben. A szerbek megfogadták Kálmán bá tanácsát, és váltottak, a csoportmeccshez képest mindenképpen más játékkal álltak fel. Küzdöttünk, nem adtuk fel, a 3. negyedet 4-2-re megnyertük, visszajöttünk a meccsbe, és egyáltalán nem éreztem lehetetlennek, hogy 9-6-ról egy szédületes utolsó negyeddel feljöjjünk 9-9-re, onnan pedig büntetőkkel megnyerjük a találkozót... A rémálomszerű kezdés után már-már biztatóan alakult a folytatás, de sajnos minden illúziónkkal le kellett számolnunk, mikor a negyedik negyed elején a szerbek kétszer ismét megzörrentették a Decker kapuját, ez volt a kegyelemdöfés...

Sajnos nem volt lehetőségem a helyszínen megtekinteni a mérkőzést, a Vodafone Aréna előtt összegyűlt tömegben néztük a döntőt baráti társasággal - és persze sok ezer honfitársunkkal együtt -, és hát a meccs előtt mindannyian utcai fiesztára készültünk. Én direkt azért mentem fel Pestre, hogy életemben először végre átélhessek egy igazi kollektív katarzist. Úgy látszik, erre még várnom kell egy darabig... Ki mástól is kaphattam volna meg, mint a magyar vízilabdásoktól? Nincs más válogatottunk az élvonalban, talán a női kézisek vannak hozzá legközelebb... Persze, minden egyes magyar gólnál hatalmas volt az ováció, az őrjöngés, de én alapvetően ünnepelni érkeztem a Március 15-e térre, ehelyett gyászos hangulatban vonult el a tömeg.

De vajon tényleg ennyire szomorúnak kell lennünk az ezüst miatt? Egyáltalán nem, ez csak a pillanatnyi csalódottság jele volt. Ha belegondolunk, hogy ez a csapat mit vitt véghez ezen az Európa-bajnokságon, akkor azt hiszem, hatalmas elismerés és gratuláció jár Benedek Tibornak, a szakmai stábnak és az egész csapatnak. Veretlenül, 6-ból 6 meccset nyerve meneteltünk a döntőig. Ez megsüvegelendő teljesítmény. Az élvonalból csak Montenegrót nem tudtuk megverni, azon kívül mindenkit. Pont a végére nem volt szerencsénk, pont a végén jött a rossz játék, de el kell ismerni, ezt az atompólót játszó Szerbiát csak egy extázisban játszó magyar válogatott tudta volna megverni. Hol kell tehát elhelyezni ezt az ezüstöt, mit jelent ez a magyar póló számára? Az olimpiai ciklus közepén járunk, ebből a szempontból kifejezetten üdítő, hogy a mezőny nagy részét magunk mögött tudhatjuk, egyedül a szerbek jelentenek csak olyan falatot, ami megakad a torkunkon - de most már néha fel tudjuk köhögni őket, elég csak a csoportmeccsre gondolni, ami mindenképpen mérföldkő volt a Benedek-féle válogatott történetében. A szövetségi kapitány jól lefestette az aktuális helyzetképet: van egy csapat, ami a mezőny felett áll, ez Szerbia, aztán viszont mi magyarok következünk. Döntőben legutóbb 2004-ben tudtuk megverni őket, de hamarosan ez is eljöhet. Szép lassan lépkedünk előre. Ne felejtsük el, ettől a megfiatalított csapattól senki nem várt semmit a Kemény Dénes fémjelezte aranykorszak után. Az, hogy világbajnokok lettünk és most karnyújtásnyira volt az EB-arany, egyedül Benedek Tibornak köszönhető, aki felkészítette ezt a csapatot és elhitette velük, hogy bármire képesek. Igazán jó szellemiségű brigád alakult ki, benne olyan klasszisok, mint Varga Dumi vagy éppen Madaras Norbert, kiegészítve a fiatalabbakkal. Sajnos ki kell mondani, koránt sem olyan veretes a névsor, mint a Kemény-korszak idején, de hát az a generáció alighanem minden idők legerősebb nemzedéke volt, lehetetlen felülmúlni. Ebből a megvilágításból már mindjárt szebben csillog azért az ezüstérem. Nagyon sajnálom, hogy Benedek Tibornak nem jött össze a duplázás a vb után, szerintem megérdemeltük volna, hogy Montenegrót verve behúzzuk az EB-t itthon (elvégre EB-t 1999, hazai EB-t pedig 1958 óta nem nyertünk!), de így legalább tudjuk, hogy a szerbek még mindig előttünk vannak. Sebaj, még bőven lesz lehetőségünk megverni őket, még fejlődhet a csapat.

Végezetül annyit tudok mondani, hogy fel a fejjel, semmi sincs veszve, sőt. Nagy dolog lett volna, ha egy új magyar korszak kezdődik a vízilabdában, de a vb-győzelem után az EB-arany sajnos nem kerül be a vitrinbe. Én személy szerint szeretem, ha valaki egyeduralkodó egy sportágban, és azt tartom ildomosnak, hogyha valaki hegemóniáját nem töri meg senki.. A vízilabda ilyen szempontból nagyon hektikus sportág. Még a legendás Kemény-féle csapat sem tudott megcsinálni úgy egy olimpiai ciklust, hogy ne nyert volna meg mindent. 1997-ben behúztuk a sevillai EB-t, ott kezdődött minden. Az a nemzedék már előtte is mindent megnyert utánpótlás szinten, felkerültek a nagyok közé és ott folytatták, ahol abbahagyták. Megnyertük a '99-es firenzei EB-t is, aztán a 2000-es olimpiát Sydney-ben, de egyetlen szépségfoltként a '98-as montreali vb-n csak az ezüst jutott osztályrészül. Utána már az olimpiákra pörgött csak fel a válogatott, még nyertünk egy vb-t 2003-ban, aztán 2004-ben az olimpián elpüföltünk mindenkit, a szerbeket kétszer is, a döntőben emlékezetes meccsen, 0-3-as utolsó negyedet produkálva, 8-7-re. Sokan már akkor is úgy vélekedtek, a szerbek jobbak voltak nálunk (valóban bivalyerős kerettel álltak ki, az tény), de utána kezdődött az ezüstkorszak és a szerbfóbia. Délszláv dominencia alakult ki a pólóban, Montenegró különválása és a horvátok megerősödése után meg végképpen. Nyertek azóta EB-t a szerbek, a montenegróiak, jutott egy-egy vb-arany a spanyoloknak, az olaszoknak és a horvátoknak is, jól mutatva a kiegyenlített mezőnyt. Már 10 éve állandóan mindenki azt szajkózza, hogy a szerbek a legjobbak, mégsem tudtak folyamatosan a csúcson lenni, sőt, rengeteg érthetetlen vereség is becsúszott. 2008-ban nekik kellett volna megnyerniük az olimpiát, de kiestek az amerikaiak ellen, a belső viszályok felőrölték a csapatot. 2012-ben szintén tálcán kínálkozott a lehetőség előttük, ám mégis a horvátok lettek olimpiai bajnokok. Most is mindenki a szerbekről beszél, de hol voltak a tavalyi vb-n? És mit csináltak idén az EB nagy részében? Kínlódtak csak. Pont a végére kellett összekapni magukat... Mindenesetre nem szabad csüggednünk, a hibátlan olimpiai ciklus már nem jöhet össze, de jövőre is lesz vb, aztán meg következik az olimpia. Benedek Tibor is jól tudja, az olimpiai bajnoki címnél nincs nagyobb siker ebben a sportágban, márpedig arra még bőven esélyes a csapat.

Bennem az elődöntők nézése közben (magyar-olasz, szerb-montenegró) folyamatosan az a gondolat motoszkált, hogy vajon van-e még jövője a magyaros játéknak? Az olasz csapatba már félig-meddig beépült az utánpótlás korosztály, márpedig ők a juniorok szintjén mindenkit megvertek, a délszlávokat is. Az olasz csapatnak nagy jövője van, már most is megmutatták, milyen erősek. Nagyon hatékonyan gyilkolták a játékunkat, a védekezésben ellenállhatatlanok voltak, elképesztően izzadságos munka volt győzni ellenük. A másik meccsen sokkal szebb játékot láttam, amit furcsa kimondani. A montenegróiak kifejezetten "magyaros" pólót játszottak, olyan csavargólokat lőttek kilométerekre a kaputól, hogy alig győztem hüledezni. A kommentátor is észrevette, hogy látszik a montenegróiakon, a magyar póló áll előttük példaként, ez nagyon örvendetes is, de én nagyon szeretném, ha továbbra is mi lennék a vízilabda braziljai és nem csak hatékony, hanem bravúros, ötletes, technikás, tehát összességében szép, közönségszórakoztató vízilabdát mutatnánk be, ezzel is rajongókat szerezve magunknak a világ minden részéről és mintegy legitimálva az elsőségünket. Jó lenne, ha ez magyar hitbizomány maradna. Hiszen ha mindig ugyanaz nyer, unalmas - kivéve akkor, ha egymaga ellensúlyozza a parádés játékával a délszláv nációkat. Nem tudom, a jelenlegi, délszláv iskolák uralta vízilabdában mekkora realitása van még ennek, de én nagyon szeretném, ha ezt a magyar specialitást sikerülne megőrizni. Lehetőleg úgy, hogy ne csak szépen játsszunk, hanem nyerjünk is.

Persze hatalmas kihívás ez, hiszen a vízilabda folyamatosan változik. Látványsporttá szeretnék tenni a vízilabdát, ugyanis jelenleg nagyon kevesen érdeklődnek utána. Még az a veszély is fenyegeti, hogy az olimpiai programról is leveszik. Sokan dolgoznak azért (köztük magyarok is, pl. Gergely István, aki ebből doktorál a TF-en), hogy ez ne valósulhasson meg, hogy valahogy megmentsék ezt a sportágat. Nagyon jó lenne, ha a mi szánk íze szerint lehetne alakítani a sportág szabályait, hiszen a cél az, hogy minél látványosabb, akciódúsabb, hovatovább közönségszórakoztatóbb meccseken lássanak a nézők. Az sem ártana, ha a magyar bajnokságot sikerülne olyan szintre fejleszteni, mint mondjuk fociban a Premier League-t. Sajnos a magyar klubvízilabda meglehetősen gyenge, de idén elég erős mezőny állt össze (főleg Szolnokon, ahova sikerült leigazolni a Varga-testvéreket és Madaras Norbit, de az OSC-nél is igazi "sztárcsapat" épül), remélhetőleg nemzetközi szinten is sikerült majd bizonyítani.

Még pár dologról nem ejtettem szót, ezeket pontokba szedtem:

• Szívós Marcit sajnálom Benedek Tibi után a legjobban. Ő nagyon megérdemelte volna az EB-aranyat. Sokáig az élete is veszélyben volt, végül tudta folytatni a pályafutását a tavaszi szívműtétje óta. Legendás pólós-dinasztiából származik ő, és a sors a tavalyi vb-vel kezdte el neki visszaadni azt, ami előtte nem adatott meg neki. Az EB lett volna a következő engesztelési adag, de sajnos erre még várnia kell egy kicsit...
• Azt hiszem a legfájóbb az egészben az, hogy nem tudtuk itthon tartani az aranyat. Nagyon ritka lehetőség ez, és kihagytuk a ziccert. Életük élményére készültek ezek a játékosok, ehelyett egy örök hiányérzet lesz bennük emiatt. Hiába van, az élet nem mindig fair.
• Pazar volt az EB-rendezés, remek volt a hangulat minden meccsen, a Margitszigeti uszoda pedig gyönyörű. A magyar szurkolók előtt le a kalappal, ők voltak a hetedik játékos! Igazán sajnálatos, hogy az aranyat nem tudták megünnepelni, de így is zúgott a lelátókról a "Szép volt fiúk!". Teljesen jogosan.

Múlt vasárnap véget ért a XX. labdarúgó-világbajnokság Brazíliában. Azt hiszem, keresve sem találhattak volna ennél tökéletesebb házigazdát így 2014-ben. Minden előzetes csúszás és blama ellenére a brazilok pazar vb-t rendeztek, szó nem érheti a ház elejét. Személy szerint úgy gondolom, hogy jót tesz a sportnak, ha egy ekkora sporteseménynek olyan ország ad otthont, aki az adott sportágban jeleskedik, van benne komoly múltja (persze azt sem árt, ha jelene és jövője is, mint arról a brazilok tudnának mesélni), valamint van hozzá megfelelő szurkolói kultúrája, hagyománya. Brazília gazdaságilag megérett arra, hogy 2014-re készen álljon az olimpia utáni legnagyobb torna megszervezésére és lebonyolítására, ezért szerintem bölcs döntés volt nekik adni a rendezés jogát. (Persze a FIFA-nál ez számít legkevésbé, a soron következő orosz és katari vb esetében leginkább a maffiózoknak/oligarchák, valamint olajsejkek által zsugázott lóvé döntött a helyszínről, így hát ki tudja, hogy a szügyig korrupcióban gázoló hamiskártyás focifőnök, Sepp Blatter anno milyen megfontolásokból bugázta ki a brazilok pályázatát a szavazásnál.) Arról persze lehet vitatkozni, hogy a stadionokra költött milliárdokat akár a favellák népe között is kioszthatták volna, de szerintem nem érdemes. Aki ilyen demagóg szólamokkal operál, minden bizonnyal elfelejti, hogy egy vb rendezése nem csupán azt jelenti, hogy a brazil állam belenyomja az adófizetők pénzét az egészbe, hanem ez a világ egyik legnagyobb fesztiválja, amelyet pénzügyileg rentábilisra kell kihozni, arról nem is beszélve, hogy a szponzoroknak és a reklámozóknak milyen fontos egy ilyen médiaesemény. Én nem akarom védeni a kapitalista tőkét, szó se róla, de ez a realitás: pénz beszél, kutya ugat. 2014-ben színvonalas, profi rendezvényt nem lehet megcsinálni fillérekből - sose lehetett, pláne nem mostanában. Lehet, hogy nem volt érdemes a dzsungel közepére felhúzni egy komplett arénát, lehet, hogy felvetődhetnek stadionokkal kapcsolatban bizonyos méretgazdaságossági aggályok, de ha csak azt néznénk, hogy hol van készen annyi stadion, amennyivel egy vb-t meg lehetne rendezni megfelelő minőségben, valószínűleg Anglia, Németország, Spanyolország és Olaszország adná át a stafétát egymásnak négyévente a házigazda szerepében. Igen, egy-két stadiont vissza fognak bontani, igen, tuti, hogy sok zsetont zsebre raktak a politikusok, de hát ilyen egy fejlődő ország, nincs mit tenni. Akiben meg buzog - egyébként nagyon el nem ítélhető módon - a társadalmi szolidaritás, az úgyis jól tudja, hogy megfelelően előkészített stratégia nélkül nem lehet csak úgy kincseket dobálni a riói nyomornegyedek közé. Ha valaki tényleg azt hiszi, hogy a vb-rendezés felemelte volna a szegénységből Brazília legelesettebbjeit, téved. A széplelkűek kesereghetnek, hogy márpedig felesleges volt ebbe ölni a sok-sok költségvetési pénzt, de szerintem nincs igazuk. Mindennek megvan a maga helye és ideje. Most valószínűleg nagyon érzéketlennek tűnök, hiszen a míg más betegen, éhesen nyomorog egy viskóban, addig a futballisták meg milliós prémiumokért döcögnek a pályán, még a himnuszukat sem éneklik. Lehetne erről még vitatkozni napestig, de akkor sem érnénk a végére. Valószínűleg mindkét félnek igaza van, nem akarok most igazságot tenni, nem is az én dolgom, mindenesetre azt mondom: jó helyre került a vb és jó, hogy így meg tudták csinálni.

Még egy kicsit a házigazdáról... A brazilok adták talán a legtöbbet a labdarúgásnak: az eredményeik, a stílusuk, a fanatizmusuk magáért beszél. Legendás játékosokat ontott magából a hajdan volt portugál gyarmat, úgymint Pelé, Zico, Ronaldo vagy éppen újabban Neymar... Valahogy a braziloknál mintha a kultúra, sőt, a nemzeti identitás része lenne a futball. És még csak nem is a profi élsportban kell ezt a zsigeri rajongást keresni a foci iránt, hanem a legalsó szinteken: a grundokon lejátszott meccseken a suhancok között, az önfeledt, tét nélküli örömjátékban, amit űznek a brazilok már évtizedek óta. Hol pusztán az idő eltöltéseként, hol keserűségből, hol szórakozásból, hol pedig a társadalmi mobilitás eszközeként. Fontos ez utóbbi, hiszen eddig az volt az alaptézis, ha egy szegénynegyed pályáján összefogdosol pár tinédzsert, legalább egy látens labdazsonglőrt biztos találsz köztük. Valahol ebben rejlik a brazil foci sava-borsa: a szegénység és egymásra utaltság sorra termelte ki hosszú évtizedeken keresztül azokat a fiatal zseniket, akik aztán többnyire Európában lettek sztárok végül. Sokan manapság is a nyomorból való kitörésként tekintenek egy fociszerződésre. Talán ezért olyan fontos a braziloknak a foci, mert nekik valahogy ez jutott. Ebben megmutathatják, hogy ők is vihetik valamire. És hiába írja Tóta W. Árpád liberális publicista azt, hogy kár búsulni a 7-1 miatt, inkább olyan országot csináljatok, ahol mindenki jólétben él, fogalma sincs, hogy a braziloknak ez mekkora sokk volt. Európai ember számára ez talán elképzelhetetlen gyász, amikor pont abban vallasz csúnya kudarcot, pont abban aláznak meg, amit leginkább a magadénak érzel. A világbajnokság kulturális és társadalmi hatásairól még szót fogok ejteni a későbbiekben, egyelőre azonban legyen elég annyi, hogy futballkultúrája alapján a házigazda kilétének legitimitása nem lehet kérdés, sőt, talán a leghangulatosabb hely egy labdarúgó világbajnokság szempontjából. El lehet képzelni azt a hangulatot, amit egy döntőre varázsolnak a brazilok a legendás Maracanában, ha kedvenceiknek szurkolhatnak? Libabőröztető belegondolni is. Igaz, ez sajnos nem jött össze, az időzítés nem volt tökéletes, 2002-ben kellett volna vb-t rendezniük, akkor csapatuk is volt hozzá. De ez már más kérdés.

Én már csak a helyszín miatt is egy kiugróan jó vb-re számítottam, főleg a legutóbbi, dél-afrikai után. Annyi pocsék meccset láttam akkor, ellenben olyan kevés igazán meggyőző csapatteljesítményt, hogy bíztam benne, az idei mezőny garantálja a látványos támadófocit és hogy nagyon erős válogatottak akaszthatják össze a bajuszt. (Tévedtem, bár nem teljesen - ezt még cizellálni fogom.) És akkor kanyarodjunk is rá az előzetes esélylatolgatásokra. A vb előtt a legjobb 4 közé a brazilokat, németeket, spanyolokat és belgákat vártam. A spanyolok hatalmas csalódást okozva, 2 vereséggel már a csoportkör után fájdalmasan nyerítve úgy kizúgtak a vb-ről, hogy öröm volt nézni. Ehhez képest az általam előzetesen nem túl acélosnak tartott Hollandia pedig egészen a bronzéremig menetelt. Bár meggyőződésem, hogy a belgáknak ott lett volna a helyük a legjobb 4 között, pechjükre az argentin védelemmel nem tudtak mit kezdeni, a németeknek is csak kifárasztással sikerült begyötörniük valahogy a bogyót Romero kapujába. A brazilok végül elődöntőt játszhattak, bár szerintem érdemtelenül: Kolumbiának több keresnivalója lett volna a final fourban és akkor talán a selecao megússza a nemzeti tragédiát is (bár lehet, hogy pont ez a hidegzuhany volt szükséges ahhoz, hogy a pofonból felocsúdva új várat emeljenek a romokon és újjászervezzék a brazil utánpótlást). Én meglepődtem, hogy sokan nem vették eléggé komolyan ezt a német csapatot, márpedig ez a generáció szerintem győzelemre termett, amit igazoltak is. A Konföderációs Kupa alapján úgy sakkoztam, hogy a brazilok, bár nincs világverő csapatuk, eljutnak az elődöntőig, ahol aztán megszakadnak a szívek és Németország kiejti őket, majd pedig a döntőben a németnek aztán a spanyolokat legyűrő belgákkal csapnak össze. Bár Argentínának nagyon erős kerete van (az Agüero, Messi, Higuain, di Maria támadósor egészen félelmetes), mégsem gondoltam volna, hogy idáig juthatnak. Alejandro Sabella tökéletesen megszervezte a csapata védekézését (talán Murinho-tól nyúlta a technikát?), és a klasszikus argentin foci antitézisével, biztonsági játékkal, stabil védekezésre és kontrákra (nomeg szerencsétlen Messire) építve egészen a döntőig repítette csapatát, amin én nem győztem ámulni és bámulni. A belgák nem okoztak csalódást, küzdöttek böcsülettel, tisztességesen helytálltak, nem sokon múlt, hogy nem ők mentek tovább. Ahogy az elődöntőben a hollandok ellen is nüanszok döntöttek. A hollandok 2010-ben vb-döntőt játszó generációját nagyrészt leváltotta van Gaal kapitány, de azért ott maradt egy Robben, egy van Persie, egy Kuyt, és a többi fiatallal, valamint van Gaal zsenialitásával az Oranjét újfent egy hatékony gépezetté sikerült varázsolni, bár az igazán szép, totális futballra emlékeztető támadójátékkal adósak maradtak a torna kieséses szakaszában (kivéve persze a brazilok ellen, de hát védelem nélküli, szétesett csapat ellen nem kunszt játszani, azt kötelező volt behúzni).

A csoportkör után roppant elégedett voltam, habár igazán kiemelkedő formát talán senki sem mutatott. Az argentinok és a belgák annak ellenére, hogy hibátlanok maradtak a csoportküzdelmek során, nem győztek meg túlságosan, viszont a franciákat sokan már jó előre világbajnoknak kiáltották ki a három fordulóban mutatott teljesítményük alapján. Már akkor is gondoltam, hogy nem árt az óvatosság, hátrább az agarakkal, csak nyugtával a napot. Bár egyik barátom szerint a két legjobb csapat a német és a francia volt, nekik kellett volna játszaniuk a döntőt, de hát végül is találkoztak és a németek viszonylag sima, ámbár nem gólzáporos meccsen átléptek rajtuk. Hollandia impozáns játékkal verte mindhárom csoportbeli ellenfelét, köztük a címvédő spanyolokat sikerült emlékezetes meccsen 5-1-gyel búcsúztatni. A németek bár jól bekezdtek C. Ronaldóék kitömésével, de utána a Ghána elleni meccsen viszont inkább az afrikai alakulat tűnt erősebbnek, és a németeknek volt hízelgő az iksz. A németektől sokkal látványosabb és hatékonyabb támadójátékot vártam, mintha tudatosan rápihentek volna a világbajnokság kieséses részére. A brazilok egyáltalán nem voltak meggyőzőek, a horvátok elleni meccsen a bíróval együtt álltak ki a pályára - ott nagyon belenyúltak a játékvezetők a meccsbe, otromba módon. Talán a leggyengébb csoportból jutott tovább a sokáig lesajnált Kolumbia, amely aztán a vb legszimpatikusabb csapatává nőtte ki magát, bár sajnos nem jutott el az elődöntőig, mint 4 éve a hasonló utat bejárt és szintén végtelenül tetszetős játékot prezentáló Urugay, Diego Forlán vezetésével. Az előzetesen halálcsoportnak kikiáltott D kvartettből 1. helyen nagy meglepetésre Costa Rica ment a nyolcaddöntőbe, és csak utána érkezett második helyen Urugay harapós válogatottja, amelytől, azt hiszem, én és sokan mások is többet vártak a vb-n. Rengeteg gól született a vb ezen szakaszában, így beigazolódni látszott a sejtésem, hogy ez tényleg igazán fasza vb lesz. A támadójáték reneszánszát, mit reneszánszát, diadalmas feltámadását és dicsőséges bevonulását láthattuk, nem is akartam hinni a szememnek a gólátlag láttán, így hát nagyon kíváncsian vártam a kieséses szakaszt...

...és csalódnom kellett. Jöttek a rosszabbnál rosszabb meccsek, az argentinok beparkoltatták a védelem buszát a kapu elé, Costa Rica a hollandok ellen szintén a bunkerfocit erőltette, de minimáljátékot mutatott be a nyolcaddöntők során mindenki. A németek nagy nehezen verték csak Algériát (vagyis a francia B-t :D ), a franciák is csak a végén törték fel a nigériai védelmet, ám akkor rögtön két gólt is berámoltak gyorsan. Az egyetlen őszinte, igazán lelkes focit egyedül Kolumbia tudta elővezetni, így Urugay magabiztos kiverése után rögtön nekik szurkoltam. Kár, hogy a negyeddöntőben a pocsék Brazília állta James Rodrigezék útját, akik azonban valószínűleg ekkor játszottak a vb-n a legjobban, mert el kell ismerni, hogy nagyban domináltak a meccsen, Rodrigezéknek nem sok esélyük volt. Nagy kár értük, azt hittem, az eddigi magabiztos játékuk alapján, hogy képesek lehetne hazai pályán kiverni Brazíliát. Mekkora szám lett volna! A németek átverekedték magukat a franciákon, a hollandok viszont nagyon megszenvedtek Costa Rica ellen, bár tény, hogy nehéz mit kezdeni azzal, ha az ellenfél a 11-esekre játszik és 9 emberrel védekezik. Nem lehet ezért kárhoztatni a közép-amerikaiakat, de szerintem annak nincs sok értelme, ha valaki tudatosan blokkolja a játékot, az nem foci, az antifoci, az a Murinnyó-taktika, azt meg nem szeressük. A sors azonban igazságot szolgáltatott, van Gaal zseniális taktikai húzásával (kapust cserélt a 121. percben) a hollandok mentek tovább. Az argentinok véleményem szerint kiegyenlített meccsen verték meg a velük nagyjából egálban játszó belgákat, és így ki is alakult az elődöntők párosítása. Német-brazil, holland-argentin. Micsoda partik! Itt már csak az igazi nagycsapatok voltak érdekeltek. A torna eddigi részéből kiderült számomra, hogy a brazilok kevesek, mint mackósajtban a brummogás, ráadásul nem tudják elviselni a rájuk nehezedő terhet, így a Nationalelf olyan schimán átgázol rajtuk, mint Szent Pál az oláhokon anno. Ennyire simára azonban én sem számítottam... Németország valósággal lemészárolta Brazíliat, megalázta, gang bang-be csapta, leszopatta az akkor már legnagyobb sztárjuk, Neymar nélkül felálló és Thiago Silvát eltiltás miatt hiányoló hazaiakat, az arcukra élvezett, aztán pedig beletörölte a függönybe, csak a miheztartás végett. És ráadásul úgy lett 7-1, hogy a németek úgy jöttek ki a második félidőre, hogy nem akarják a földbe döngölni Brazíliát... Hát, így sikerült. :D Schürrlének elfelejtettek szólni, hogy már nem kell focizni, így ő gyorsan még lőtt kettőt Julio Cesár kapujába. :D Olyan rövidzárlatot, amit a brazil védelem produkált az első félidőben, sehol sem láttam még. 3 gól 4 perc alatt... Felfoghatatlan dráma. Hatalmas, legendás meccs volt, sokáig fogjuk emlegetni, én is külön kitérek rá. Ezek után a másik találkozó nem ígért hasonló gólesőt, és hát a holland-argentin meccsben nem is kellett csalatkoznunk. Az még rendben van, hogy az argentinok hozták a szokásos minimáljátékukat, de a hollandok se erőltették meg túlságosan magukat, csak a hosszabbítás végén próbálták összeügyeskedni a remélhetőlek továbbjutást érő találatot - akkor is elsősorban az egyébként egész viadalon elnyűhetetlenül robotoló, fáradhatatlan Robben húzta a csapatot. Megmondom őszintén, én rendes játékidőn belüli holland győzelemre számítottam (aztán pedig egy nagyon király német-holland döntőre), azt hittem, eddig tart majd az argentinok ámokfutása a futball ellen, de nem, Messinek megadatott, hogy világbajnoki döntőben játszhasson. A veretes argentin névsor alapján tényleg ott a helye ennek a csapatnak a legjobbak között, ám az egész vb-n mutatott játék alapján aligha, még ha a védelem atombiztos is volt végig, főleg Mascherano jóvoltából. A vb-döntőtől azt vártam, hogy a németek erre a meccsre időzítik a legjobb formát és végre feltörik a masszív argentin védelmet. Nem így lett... A németek a döntőt Löw húzásaival és az orvosi stábjukkal nyerték meg, ugyanis jól látható volt, hogy az argentin védelem 120 perc után már nem volt a helyzet magaslatán és Götze egy ilyen kihagyást kihasználva lőtte be a végül vb-győzelmet jelentő gólját. Egész egyszerűen a németek addig ostromolták a várat, míg a védők el nem fogytak fizikálisan. Kifárasztották őket. Ebből a megvilágításból pedig úgy gondolom, több szerénység kellene német részről, vissza kéne venni az arcból, mert ez bizony nem sokon múlt... Hozzáteszem, szerintem a legjobb csapat nyert és a németek mostani generációja abszolút aranyra termett nemzedék, de az igazán magabiztos foci elmaradt. A győzelmet azonban nem kell magyarázni, a jogossága vitathatatlan, 2014-ben jobb csapat híján Németország a világbajnok, ezt senki sem veheti már el tőlük és szerintem senki sem kérdőjelezi meg, hogy a legjobb helyre került a kupa. Az argentinok hiába rukkoltak elő a legjobb játékukkal a tornán, a ziccereket érvényesíteni kell, márpedig csatáraik fontos pillanatokban hibáztak, elég csak Higain elhamarkodott lövésére gondolni, mikor rá is vezethette volna Neuer-re a labdát. Hát, dióhéjban így láttam a vb-t, de most nézzük meg, mi a véleményem az egyes csapatokról külön-külön.

Még mielőtt ebbe belefognék, pár általános gondolat.

• Igazából egy csapat sem dominált túlságosan a tornán, aminek nem örülök. A 4 évvel ezelőtti vb-n azonban mind Hollandia, mind Spanyolország, mind Urugay jelentős erődemonstrációt tartva intézte el az ellenfeleit (a spanyoloknál ez főleg a labdatartásban és a kidolgozott helyzetekben, míg a másik két csapatnál gólokban is manifesztálódott), idén azonban semmi ilyesmi nem volt. Az argentinok emelkedtek ki a védelmükkel, a németek pedig a csapatmunkájukkal és a szövetségi kapitányukkal. Jah igen, ott van Kolumbia, de ők sajnos csak a legjobb 8-ig jutottak.
• A vb elején mindenki a dél-amerikai alakulatok meglepő előretöréséről beszélt, valamint a kiscsapatok (lásd Costa Rica) váratlan helytállásáról, aztán később helyreállt a világ rendje (ebben nagy szerepe van annak is, hogy a negyeddöntőkben egymást intézték el több ízben is a dél-amerikai nációk). Az az igazság, hogy mostantól erre kell számítani: összerázódott a mezőny, nincsenek már nagy különbségek csapatok között. Ennek több oka is van. Egyrészt kiváló, rutinos szakemberek dolgoznak az egyes válogatottak kispadjánál, komoly szakmai munkát végeznek, így jól fel tudják készíteni a papíron gyengébb csapatukat is az ún. nagycsapatok ellen. Az edzők exportja már egy ideje megfigyelhető, sokan mennek el jó pénzért kapitánykodni egy kis időre, lásd László Csabát, aki bár nem AAA-kategóriás szakember, mégis megfordult az ugandai és a litván válogatottnál is. Kellemes meló, viszonylag stresszmentes is, nem csoda, hogy sokan ezt választják az egyébként mára nagyobb presztízsű klubmunka helyett. Továbbá azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egyre többen játszanak komoly európai csapatnál, így már egy Nigériát vagy Costa Ricát sem lehet félvállról venni, hogy a Jürgen Klinsmann által gatyába rázott jenkikről ne is beszéljünk.
• A kieséses szakasz rettenetes volt, senki sem mert kockáztatni, igazán nyílt sisakos küzdelmet csak a kolumbiaiak vállaltak fel, talán ezért is csíptem őket annyira. Tényleg erre halad a világ futballja? Tudom, hogy nagy a tét, de így mi értelme játszani? A holland-argentin mégis mi volt? Hogy fordulhatott ez elő? Rettenetes... Nosztalgiából megnéztem a német-olasz elődöntőt 2006-ból, ott a hosszabbításban volt olyan iram, hogy még a kommentátor Urbán Flórinak is leesett az álla, pedig ő nem egy matyóhímzés! Pedig az a meccs is 0-0 volt, de úgy mentek előre a csapatok, mintha nem is lenne középpálya! Ehhez képest mit láttál az argentin-hollandon? Állóháborút. Maginot-vonal, megvan? Az a baj, hogy nem csak a vb-ken, hanem a BL-ben is ezt látom. Persze focinézőként könnyű ezt mondani, nincs rajtam az eredménykényszer, de én helyzeteket szeretnék látni... Egy vb-ből nem lehet ítélni, de remélem, ez nem folytatódik így 4 vagy akár 2 év múlva... (Kit akarok átverni? Dehogynem...)

Akkor nézzük tehát a fontosabb csapatok szereplését:

• Brazília: Kezdjük rögtön a brazilokkal! Hatalmas volt a nyomás a játékosokon, a hazai közvélemény a realitásoktól távol eső, túlzó elvárása a cím otthon tartása volt... Ezzel a csapattal ez nem jöhetett össze... Hol van ez a generáció akár a 2002-eshez képest? Sehol... Ez a Thiago Silva és David Luiz fémjelezte válogatott már nyomokban sem tartalmazta azt a brazil focit, amit annyira szerettünk. Ez egy brusztoló, keményen védekező, teljesen kilúgozott, mondhatnám átlagos játékot képviselő csapat volt. Épkézláb csatár nélkül nem lehet vb-t nyerni, az egy szem Neymar meg kevés a megváltáshoz... Szerintem egyébként Neymar is nagyon túl van értékelve, jellemző erre a gárdára, hogy a legnagyobb ásza ez a csodagyereknek kikiáltott egyszálbelű szerencsétlen, aki meg tud csinálni két cselt, de hol van a Fenoméntól? (Gy.k.: Ronaldóról beszélek.) A Konföderációs Kupán földbe döngölték a spanyolokat, de ez nem szabadott volna, hogy megtévesszen: a spanyolok még a braziloknál is hitehagyottabban és fáradtabban játszottak - akkor is, most is. A nagyon cikit elkerülték, az elődöntőig valahogy eljutottak, de aztán a németek megadták a kijózanító verést, ami után most a braziloknak újra kell gondolni sok mindent. Vajon van-e még létjogosultsága a brazilos focinak? Még ha sikerülne is összecsődíteni egy valóban jó gárdát, lehet még ezzel eredményeket elérni a mai fociban? Ez itt a kérdés... A brazil utánpótlási rendszert mindenképpen át kell szervezni (talán épp a mostanában referenciaként tekintett német vagy spanyol modellhez hasonlóan), de vajon mi a helyes eljárás a tehetségek kiválasztásakor? Brazília felejtse el a hagyományait, és építsen egy olyan csapatot, aminek semmi karaktere nincs? Vagy erőltessék továbbra is a joga bonitot? Emlékszünk, '82-ben hihetetlen menő csapattal álltak ki, aztán az olaszok eltörölték őket, mint a taknyot. Keményen, ellentmondást nem tűrően. Talán ott tört el valami... Én nagyon remélem, hogy a brazil foci feltámad hamvaiból és látni fogunk még új Peléket, új Zicokat, új Ronaldókat!
• Németország: A mostani vb-cím a német utánpótlás-képzés teljes sikere. Kitartó munka eredménye. Elég ránézni a keretre, és látható, micsoda illusztris társaság ez: Neuer, Lahm, Schweinsteiger, Hummels, Kroos, Götze, Reus, Müller, Schürrle... + a honosított Özil, Khedira, Boateng, Mustafi... Igazi aranygeneráció. Nem véletlen, hogy a foci aranyszabálya szerint a csapatépítés ott kezdődik, hogy "végy egy jó kapust"... Hát, Neuer személyében a németek megtalálták Oliver Kahn méltó utódját, és azt hiszem, Neuer már most legendás hálóőr. Végtelenül magabiztos, laza arc, amolyan badass figura... Azt a hanyag eleganciát, ahogyan söprögetett a vb-n, nem lehet elfelejteni - szinte lábbal is olyan jó, mint kézzel. Thomas Müller alighanem nem fog soha Gerd Müller-i státuszba emelkedni, az a veszély nem áll fenn, de a Klose által megdöntött vb-gólcsúcsot biztosan ő fogja túlszárnyalni. Kell Lahmnál jobb irányító hátul? Kell Schweini-nél jobb karmester a középpályán? A sok fiatal tehetséges csatárról, mint Götze, Reus, Draxler, még nem is beszéltünk... Egyébként személy szerint nekem Neuer a kedvencem, valahogy a legnagyobb német ikonok mindig a kapusok közül kerülnek ki... :D Száz szónak is szó a vége, ez a német csapat végre összeért, és ennek a munkának itt van a gyümölcse: 24 év után újra világbajnokságot nyertek, teljesen megérdemelten. Talán legközelebb már nem nyomasztja őket a nagy tét, és sokkal lazábban játszva tudnak majd támadni is, mert most sokszor nem éreztem őket olyan dominánsnak, bár ez állítólag azért volt, mert Löw folyamatosan forgatta a csapatot, kísérletezett, és az elődöntőre találta meg az ideális elrendezést...
• Argentína: Szegény-szegény argentinok... Alejandro Sabella felépített egy tökéletes védelmet, és kontrajátékra rendezkedett be. Majdnem sikerült tökélyre vinni a művet - de milyen jó, hogy nem! Az egész vb alapján nem érdemelték meg. Ilyen játékkal nem. Messi megdicsőülhetett volna úgy, hogy különösebben semmit sem tett az egészért. Maradona azért mégiscsak Maradona marad... Messi nem érdemelte meg, hogy világbajnok legyen, érzésem szerint végig fásultan, egykedvűen játszott, bár tény, hogy sok jó passzal kiszolgálta csapatát és párszor megvillantotta szuperklasszisát. Mert hogy korszakos zseni, az tény. De ahhoz, hogy valakit egy szinten lehessen emlegetni Maradonával, ahhoz bizony több kell... Szerintem a hosszú és sikertelen szezon nagyon rányomta bélyegét Messi világbajnokságára. Már mindent megnyert, amit csak lehet, már csak ez az egy cím motiválta, és csupán a legvégén bukott el... A Barcelonában Messi már nem a régi, nem találja a helyét, és nagyon látszott rajta, hogy nem élvezi a focit. Rossz ezt látni, de az is tény, hogy ilyen adócsalós történetek után valahogy nem tudom sajnálni a fiút... Mindenesetre Argentína csatársora bivalyerős, bárki megirigyelhetné az Agüero-Di Maria-Higuain trojkát... A védelemben pedig Mascherano olyat teljesített az egész vébén, ami minimum megsüvegelendő, de akár egy MVP-díjjal is jutalmazhatták volna. (Azt azonban Messi kapta, szerintem érdemtelenül. De hát jába van, a FIFA ki akarja nyalni a seggét...) Összességében azt mondom, a döntő megérdemelt végállomás volt ennek az (egyébként parádésan tehetséges és sokra hivatott) argentin generációnak...
• Hollandia: Tőlük senki nem várt semmit és mégis elvitték a bronzot... Luis van Gaal jól összerakta ezt a csapatot, én csak azt sajnálom, hogy nem rukkoltak elő jobb játékkal. A kieséses szakaszban már egyedül csak Robbenen láttam, hogy akar, hogy nyom, hogy megy előre, a többiek vagy nem tudtak, vagy nem akartak a nyomába szegődni. Mexikót még egy huszáros hajrával verni tudták, de se Costa Rica, se Argentína ellen nem találtak be, ami édeskevés... Brazíliát persze simán legyakták, de hát túl sok sportértéke nincs megölni a halottat. Csóri braziloknak még a tisztes búcsú sem jött össze, nem tudták kozmetikázni a szereplésüket egy esetleges bronzzal, Hollandiának ellenben ez kötelező házi feladat volt. Még így motiváció híján is, hiszen a játékosok kijelentették, kár bronzmeccsel szívatni az elődöntők veszteseit. Ehhez képest nagy volt az öröm a végén, mégsem olyan rossz azért bronzérmesnek lenni... :) Robbennek ez volt az utolsó esélye vb-t nyerni, sajnáltam is rendesen. 4 éve közel voltak hozzá, de azt a spanyol armadát akkor nem lehetett megállítani, az az ő nagy korszakuk volt. Én egyébként német-holland döntőnek jobban örültem volna, de hát ugye ahhoz fel kellett volna törni az argentin védelmet... A hollandok mindenesetre emelt fejjel mehetnek haza, sok helyzetet dolgoztak ki, támadtak, de ez most kevés volt. Azért kemény lett volna, hogy van Gaal úgy megy Manchesterbe, hogy nyáron behúzta a vb-t holland kapitányként így lazán... :D
• Lehetne még írni a kiváló belgákról, akiknek nem kell csüggedniük, mert bennük még nagyon sok van, az amerikaiakról, akiknek Jürgen Klinsmann megtanította, hogyan kell focizni, a csodálatos kolumbiaiakról, akik számomra a vb kedvenc csapata, vagy éppen a csalódást keltő Urugay-ról is a harapós Suarezzel egyetemben, de minek...

És akkor következzenek a vb legjei, számomra. Hatalmas médiaközhely, de egy csokorba gyűjtöttem ezeket, alább olvasható. :D

A legmaradandóbb emlék
Jópár emlékezetes pillanattal is szolgált a vb, pár pontban összefoglalnám ezeket. Vagy akár írhatnám úgy, hogy ez a lista, amire emlékezni fogok a 2014-es vb-ről.
1. Németország-Brazília 7:1. Nem is lehet kérdés. Sokak szerint sporttörténelmi meccs, van benne valami. Ajánlom Bede Márton idevonatkozó írását.
2. James Rodrigez. Örültem neki, hogy Müller nem lőtt többet, és ő lett a torna gólkirálya. Ez a srác volt a vb-sztárja, ez egyértelmű!
3. Suarez harapása. Ennél tényleg csak az volt keményebb, mikor élete utolsó meccsét játszó Zidane a vb-döntőben lefejelte Materazzit. Mémtenger, röhögés, kész ez a pali.

A legszimpatikusabb csapat
1. Kolumbia. Kérdés?
2. Hollandia. Amikor a játékosok kérték van Gaalt, hogy állítsa be a 3. számú kapust, mert csak ő nem játszott a vb-n a 23-as keretből, akkor az milyen csapatszellem már? Roppant szimpatikus jelenet volt, és jól mutatta a holland morált.
3. Németország. Ezt a német válogatottat nem lehet nem szeretni. Hol van már a klasszikus német foci? Ezek a fiúk támadtak, védekeztek, és totál együtt vannak. Bírom őket!

A legszebb jelenet
1. David Luiz mutatja a közönségnek, hogy James Rodrigez az igazi király. Nálam ez mindent vitt, sportszerűségből csillagos ötös.
2. Van Persie a holland törzsszurkolónak, a generálisnak adja a bronzérmét. Kijárt neki.
3. Schürrle a vb-döntő után nem hiszi el, hogy világbajnok lett. Néz a barátnőjére, ő meg a csávóra. Schürrle meg van hatódva, a csaj meg irtó büszke a pasijára. Hatalmas jelenet volt.
+1: Amikor Robben az elvesztett 11-es párbaj után megvigasztalta a síró kisfiát. Az állat volt megint.

A legnagyobb mém
1. Suarez harapása, egyértelmű. Most már erről marad híres örökre.
2. A mémvilág alaposan feldolgozta a 7:1-et. Főleg a Trollfoci... :D 
3. Alejandro Sabella majdnem elájult, úgy dőlt hátra az argentinok egyik meccsén. Természetesen mémesítették. :D

A legjobb meccs
1. Belgium-USA (2:1)
2. Németország-Ghána (2:2)
3. Franciaország-Svájc (5:2)

Lezajlott tehát a vb, de érdemes előre tekinteni. 2 év múlva Franciaországban lesz az EB, és hát azt hiszem, joggal mondhatjuk, a német válogatott bejelentkezett a címért, abszolúte esélyes. Sokak szerint német hegemónia következik most a világfutballban, én ezt nem is kívánom cáfolni, mert tény, hogy ők csak erősebbek lesznek (továbbra is Löw-vel a fedélzeten), de a belgák is beérhetnek, már nagyon ott lesznek a szeren, és ne felejtsük el, jönnek a spanyol fiatalok is, úgyhogy nagy csata várható... A házigazda franciákról nem is beszélve, nomeg a hollandok is akármikor odaférkőzhetnek a legjobbak közé...

Még egy valamiről nem beszéltem, pedig ígértem. A vb társadalmi vonatkozásairól. Az, hogy a dél-amerikai csapatokat népünnepély fogadja otthon, nem meglepő. De hogy a németeket mi várta a győzelem után Berlinben, az valami félelmetes! Németország történetében nagyon fontos ez a vb-cím, nem véletlen, hogy együtt szurkolt Angela Merkel kancellár és Joachim Gauck államfő a VIP-ben (Orbán mellett, természetesen), ők is tökéletesen átérezték a dolog fontosságát. 2006-ban, a hazai vb-vel kezdődött a folyamat, ami mára visszaadta a németeknek a büszkeségüket, sőt, a nemzeti identitásukat. Korábban ugyanis nem dívott németnek lenni, zászlót lengetni pedig kifejezetten ciki volt, kinézték érte az embert, mondván, mocskos nacionalista. A németekben mély nyomott hagyott a nácizmus, így az NSZK-ban a komplett rendszert az el- és befogadásra, a szolidaritásra és a nacionalizmus teljes kiirtására építették. Mostanra azonban eljutottunk odáig, hogy a németek újra németnek érzik magukat, és újra büszkén lengetik a zászlót és éneklik a himnuszt. Ezt az elfojtott identitást pedig a foci hozta elő újra a németekből, Neuer-ék voltak az oldószer: ez volt az a paradigma, amely mentén egyesülhetett az ország és újra kibontakozhatott az egészséges nacionalizmus. Ennél kevés örvendetesebb dolog történhetett volna 2014 internacionalizmusra nevelő Európájában!

Összességében mit mondhatnék? Bár a statisztikák alapján minden idők legjobb vb-je volt (a gólátlag szerint is), de én azért nem ragadtatnám magam ilyen kijelentésekre. Lehetett volna sokkal jobb is. A győztessel elégedett vagyok, de 4 év múlva, Oroszországban remélem tetszetősebb lesz a játék, és több, magas szinten futballozó csapat néz majd farkasszemet egymással. Jah, és ne felejtsük: 4 év múlva akár mi is ott lehetünk, ha beérik a sok összetartás és Pinyő legényei kivívják a szereplést a vb-n! :D SARCASM OFF. :D

Poénok:

• a német foci válogatott csak nyaralni nézett le, egy hétre!
• Úgy elmennék 1-7 re Brazíliába.
• senki se kapcsoljon el, a mutatott játék alapján a brazilok szerintem még a szünetben is kapnak kettőt
• Nem Neymar kidőlésén múlt, itt sokkal alapvetőbb problémák vannak. Nincs elég stadionjuk, az a nagy büdös helyzet.
• Most büntették meg az M1-t.....este 22:00-tól 2x45 perc pornót adtak le...Szoptak a Brazilok
• A brazil valogatott uj tamogatoja a 7up!!!!!!!!
• haverom írta ki : akciós a brazil mez a lidlben .
• Az idei VB-n a nyitás óta először látom ,hogy milyen színűek a székek.....de szép is ez a sport!!!!! rosszul tolódtak!
• Scolari dúdolhatja: mához 1-7-re már nem leszek itt,
• most kellene exportálni Pinyőt, rájuk férne egy kiadós összetartás!
• Szamba bérletemet leszúrható kerti törpére cserélném!
• Ezek kb olyat játszanak, mint mi gyerekkorunkban a grundon sötétedéskor: Az utolsó gól nyer, oké?
• Egy ilyen brazil csapatot a mennyei megyeiben kutyákkal kergetnék el a faluból...
• Vigyázz! Támadni akar! Ja nem... Ez csak Brazília...
• ÚJ REKORD SZÜLETETT!!! A brazilok vagy már 10 perce nem kaptak gólt!
• még egy gondolat Szujó Zoli tollából a tegnapi meccshez: Mondjuk a Playstation ilyenkor mar megkerdezi, hogy akarok-e szintet valtani...

Messziről kezdeném a bevezetést. Többféle kép él bennünk az emberhez hasonló intelligens fajról és az emberiséghez hasonló idegen kultúráról. Ezeket a víziókat egyrészt a tudományos-fantasztikus irodalom, másrészt a filmművészet szállítja a tömegek számára. Az optimista verziók szerint egy idegen civilizáció szükségképpen fejlettebb és bölcsebb, mint az emberiség - megtaníthatnak minket arra, hogyan lehet harmóniában és békében élni. A pesszimista verziókat pedig mindenki ismeri: Világok harca, A függetlenség napja, District 9, stb. Klasszikus látványfilmek ezek az agresszor ufókról, akik számára pusztán csak erőforrás vagyunk mi vagy a bolygónk és céljaik nem többek a planéta gyarmatosításánál, az ember leigázásánál. Mondhatjuk, hogy az utóbbi filmek az emberiség természetéből indulnak ki az ellenség karakterének megrajzolásánál, ugyanis a történelem folyamán párszor bebizonyosodott, hogy egy technikailag fejlettebb nép könnyedén elsöpörte az ásványkincsek és friss földek útjába álló őshonos kultúrákat, lásd a spanyol hódítókat Dél-Amerikában vagy éppen az angolokat Észak-Amerikában.

Valahogy A majmok bolygója is ez utóbbi alkotások közé tartozik, de mégsem teljesen. Ahhoz, hogy ez megérthessük, vázoljuk fel picit a film cselekményét. 1972-ben útnak indítottak egy űrhajót, amely az emberiség egyfajta előörseként távoli úticél felé indult maroknyi legénységgel a fedélzetén. Az eredeti terv szerint csak pár száz évig tartana a küldetés, azonban valami technikai probléma miatt földi idő szerint 3998-ban ébrednek fel a hibernáció után. Azért fasza arra felkelni, hogy lezuhant a hajód egy idegen bolygón, nem? 

Talán nem lövök le túl nagy poént azzal, amit a film címe is sugall: ezen a bolygón a majmok alkottak civilizációt és az embert tartják állatnak. A film leszámol minden illúziónkkal: a majmok is pont ugyanolyan gyarlók, mint az általunk ismert emberiség. Adott ez a furcsa fiktív majomtársadalom, amelyet mintha csak azért hoztak volna létre, hogy bemutassa, mennyire ciki ugyanazokat a hibákat elkövetni, ugyanolyan sötétnek lenni, mint mi, emberek. Számomra legerősebb az a jelenet, mikor gyakorlatilag koncepciós pert rendeznek a kutatók és Taylor ellen. Na, abban azt hiszem minden benne van, amit az uralkodásról és a politikáról tudni kell.

Szerintem elsősorban ez a film scifibe bújtatott tömény társadalom- és emberiségkritika. Egy figyelmeztető kiáltás, egy felkiáltójel, ami a film megjelenésének pillanatában húsbavágóan aktuális volt. Ne felejtsük el, 1968-ban járunk. Javában tombol a hidegháború, állandó a para a Vörös Hadseregtől, az amerikai proli fiatalok Vietnámban harcolnak, hippimozgalmak, Európában '68-as diáklázadás, stb. Egyáltalán nem volt elképzelhetetlen akkortájt, hogy egy atomháború következtében elpusztítja magát az emberiség. "Hát végül megtettük..." - fakad ki a film végén Taylor, és itt egyértelműen erre utal. Nagyon pacifista hangvételű a film, többször is síkra száll a békés egymás mellett élés mellett. Bár én nem szeretem, ha a forgatókönyvíró deduktív módon a karakterek szájába adja a film üzenetét (jobb, ha hagyja a nézőt, hogy ő vonja le a konzekvenciát), de ezúttal nagyon sok fontos tételmondat elhangzik, főleg Dr. Zaius szájából. A legemlékezetesebb szentencia talán a film végén hallható: "Őrizkedj az embertől, mert ő az ördög eszköze. Isten teremtményei közül ő öl sportból, pénzért, hírért. Igen, megöli a testvérét, hogy megszerezhesse annak vagyonát. Ne hagyjátok elszaporodni, mert elpusztítja saját otthonát, de a tiéteket is. Űzzétek el, hajtsátok vissza az embert a dzsungel sűrűjébe, mert ő a halál hírnöke." Mi lehet annál lesújtóbb az ember számára, mint hogy egy szintén nem túl békés faj mond erkölcsi ítéletet felette? Vajon a majmok tanultak az emberiség hibájából vagy pusztán azért titkolják ezt, hogy fenntarthassák a status quo-t? Szerintem ezeket a kérdéseket nyitva hagyja a film.

Ebben a filmben mindenki megkapja a magáét. Nézzük csak sorban! A majmok világa érdekes - és szerintem gyakorlatban nehezen elképzelhető - vegyítése a fasiszta diktatúrának és a félfeudális törzsi kommunának. Meglehetősen abszurd, hogy a tudomány és a vallás letéteményese ugyanaz a személy, a két terület összefonódik. A film gyönyörűen megmutatja, hogy milyen jogtalanságok és igazságtalanságok történnek a legitimáció megtartása érdekében. Ha valaki a véleményével (vagy akár létezésével!) veszélyezteti a hatalmat, mert tagadja az annak alapját jelentő ideológiát, akkor azt nagyon keményen el kell tiporni. Itt nehéz nem az eretnekeket máglyán elégető inkvizícióra gondolni... De nagyon tanulságos az is, hogyan válnak hittételek egy karizmatikus gondolkodó írásából, hogyan merevedik dogmává egy majomvezér "törvénye", hogyan lehet manipulálni az embere... ööö majmokat.

Én úgy gondolom, hogy mindemellett egy nagyon erős drámát is látunk a filmben. Taylor szerepébe nem nehéz beleképzelni magunkat. Alapból feldolgozhatatlan pszichés sokk átaludni 2000 évet úgy, hogy mindenki, akit valaha ismertél és szerettél, mára már rég halott. Egy idegen bolygón landolni, távol az otthonodtól és reménytelenül mindenféle visszatérésre: lelombozó. No és azzal szembesülni, hogy van egy olyan hely, ahol az ember az állat és a majmok vannak az evolúció csúcsán, végképp megadja az ember alaphangulatát... Sajnálom, hogy nem domborították ki eléggé a film ezen részét, pedig meggyőződésem szerint érdemes lett volna.

Ha már elkezdtem, térjünk ki a film hibáira is. Nekem a legnagyobb bajom az a sztorival, hogy egyszerűen hiteltelen. Persze egy scifin nem biztos, hogy érdemes számonkérni a hitelességet, de azért senki ne mondja, hogy 2000 év elég a csimpázoknak meg gorilláknak arra, hogy felépítsenek egy poszthumán civilizációt... Ehhez évmilliók szükségesek! Miért nem tudtak annyit utazni az időben? Aztán: a majmok társadalma meglehetősen kicsi, mondhatni, szigetszerű. Egy ilyen kis területre koncentrálódó birodalom (de inkább kommuna) nem fejlődhetett ilyen gyorsan ilyen mértékig! Meg az is vicces, hogy van fényképezőjük, de lovakkal járnak. Nemár. Ugye a film az azonos című regény alapján íródott, nyilván az sokkal nagyobb műgonddal lett megírva: a majmok nem angolul, hanem egy érthetetlen nyelven beszéltek, az emberek teljesen meztelenek voltak, stb. Számomra túlságosan hasonlít a majmok társadalma az emberekére... Van Tudományos Akadémia, meg bíróság, de még doktori cím is... Latin nevük van a karaktereknek, mintha csak valami antik hagyományőrző szerepjátékot játszanánk... Jó, oké, felrovok nekik mindent, de különben meg élvezhetetlen lenne a film, ezt így lehetett csak adoptálni a szélesebb közönség számára. És milyen jól sikerült, a filmből ugyanis mindenki nagy meglepetésére kasszasiker lett (elvégre tele van kalandfilmes elemekkel), és megért még négy, egyre csökkenő színvonalú folytatást. A legújabb filmekről meg ne is beszéljünk inkább, nem méltóak az eredeti film és a könyv szellemiségéhez, a CGI-majmok lázadása bár érdekes, de filozofikus töltete kevesebb, mint annak a popcornnak, amit a megnézése közben elfogyasztasz a moziban...

Összességében A majmok bolygója egy kihagyhatatlan klasszikus, nagyon fontos üzenettel, mindenkinek látnia kell. Mégsem vagyok meglepődve, hogy Puzsérék kihagyták a műsorukból, ugyanis sokkal jobbra is sikeredhetett volna. 7/10.

uzleti jog