"Aki dudás akar lenni
pokolra kell annak menni
ott kell annak megtanulni
hogyan kell a dudát fújni"

Valahogy a fenti népdal (mondóka) jutott eszembe a Whiplash c. filmről, amelynek a lényegét lirizáló őseink egy 4 soros versikébe tudták foglalni 109 perc filmes játékidő helyett. Nekem tetszett a film, de első blikkre nem mertem róla nyilatkozni - így most, a második megtekintés után úgy érzem, sikerült feldolgoznom a művet, és előrebocsátom, szerintem minden gyengesége ellenére egyértelműen kiemelkedik a jelenkor hollywoodi filmterméséből. Sőt, J. K. Simmons alakítása miatt akár még klasszikus is lehet belőle. Jó szívvel ajánlom mindenkinek, viszont ahhoz, hogy megfelelő helyre kerüljön, bizonyos intellektuális mankókra szükség van az értelmezéshez, ehhez a szellemi munkához próbálok segítségül szolgálni néhány !!!SPOILERES!!! gondolatommal.

Kezdjük ott, hogy minden látszat ellenére a Whiplash nem egy zenészfilm. A Whiplash egy sportfilm, már ha a sportfilmet egy olyan zsánernek tekintjük, amely az akarat diadaláról, a fogcsikorgatva való küzdésről, az alázatos munkáról, fegyelemről, kitartásról és harcról szól, amelyben a cél önmagunk legyőzése, határaink kitolása és persze a győzelem. A jazz és a dobolás csak paraván, csak a keret, amely bármire felcserélhető, és felsejlik mögötte a lényeg a mester-tanítvány viszonyról, az állhatatosságról és az áldozatokról. Még csak azt sem lehet mondani, hogy a film betekintést enged a konzervatóriumi zenészelit életébe, valamint - bár qrva jó muzsikák szólalnak meg benne - a jazzről sem mesél semmi maradandót. Igazából a zene szempontjából nézve meglehetősen felszínes filmről beszélhetünk, de nem is ez Daniel Chazelle munkájának erőssége.

Mi az, ami jó ebben a filmben?

1. J. K. Simmons elképesztően karizmatikus alakítása Fletcher szerepében. Ahogy hozza ennek a szadista kiképzőtisztnek a karakterét, az valami ellenállhatatlan. Egy pillanatig nem fordult meg a fejemben, hogy itt valaki előad egy szerepet, hogy itt valaki színészkedik, én csak Fletchert láttam a vásznon, a tőrölmetszett geci zenetanárt, akinek elképesztően szuggesztív a jelenléte. A legkisebb hibáért is pörölykalapáccsal büntet, nem bánik kesztyűs kézzel a tanítványaival, sőt, minden olyan pszichológiai eszközzel él (alázás, lekicsinylés, verbális és fizikai agresszió), amelynek célja az egó megtörése. Pont, mint a hadseregben. (Ha emlékeztet egy bizonyos Acéllövedék c. Kubrick film emlékezetes Hartman őrmesterére, a hasonlóság nem véletlen, a készítők szándékosan nyúlták onnan a figurát, a hiba nem az Ön készülékében van.) A módszerei mimimum megkérdőjelezhetőek, még akkor is, ha végül siker is koronázza a tevékenységét. 

Szabad-e bármilyen magasztos cél érdekében ennyire kegyetlenül erőszakosan képezni valakit? Lehet-e eltorzítani és átformálni ezeknek a vitézlő ifjaknak a személyiségét, súlyos pszichózisba kergetve őket? Erkölcsös-e a fasizmus, a totális ledominálás és a tekintélyelvűség, ha abba mindkét fél (a mester és a tanítvány is) szerződésszerűen beleegyezett? Nehéz úgy legitim módszerekről beszélni Fletcher esetében, amikor konkrétan megtudjuk a filmből, hogy a fickó áldozatokat szed - ti. a komoly pszichózis hatására egyik korábbi tanítványa öngyilkos lett. (Hősünk jelleme is erőteljesen torzul a kiképzés hatására, de erre majd később kitérek.) Ráadásul még azt is hozzá kell tenni, hogy Fletcher spártai jellegű "ami nem öl meg, az megerősít" ars poeticája egy dogma csupán, nem egy bizonyítottan hatékony módszer, egészen a film végéig...

Az az igazság, Fletcher egy olyan szűrőt képez, amelynek kizárólag egyetlen küldetése van: átszitálni a középszerű mezőnyt, hogy aztán a rostán fennakadt csiszolatlan gyémántból csillogó brilliánst formáljon. És ahol fát vágnak, ott hullik a forgács, a gyengék fokozatosan kikopnak és csak a legrátermettebbek maradnak. Kicsit az az ember érzése, mintha a Messiást várná, és a következő zseni kinevelése érdekében nem ismer sem Istent, sem embert, semmi sem drága a számára. Igazából a zenekara és az oktatói tevékenysége révén csak formában tartja magát. Számára minden egyes új tanév egy kiváló lehetőség a következő Charlie Parker felfedezésére. Mindenki más csak biodíszlet, csak bábu, csak sallang ebben a játékban.  De mégsem azt látom rajta, hogy a saját nimbuszát szeretné tovább fényezni egy kiváló tanítvánnyal, és nem is magát akarja megvalósítani a szerencsétlen zöldfülűekben, hanem egyszerűen csak szeretne hozzáfűzni pár sort a jazz nagykönyvéhez azáltal, hogy a felfedezettje révén egy újabb állócsillagot ad ennek a műfajnak.

Egyszóval adott egy kiváló karakter, már csak életre kell kelteni. Szerencsére Simmons a vártnál is magasabban abszolválta ezt a feladatot, nem csak, hogy átugrotta a lécet, de zseniálisan hozta Fletcher szigorú pedellus személyiségét, - egyszerűen nem lehet szabadulni az aurájából, annyira erős a játéka. 

2. Nagyon ügyes a film történetvezetése és a képi nyelve is. Egy meglehetősen "fékezett habzású" közeget (konzervatórium) kell megtöltenie izgalommal, és ezt kifejezetten brillírozva teszi. Minden egyes megszólalásnál, minden jelenetnél szinte tapintani lehet a feszültséget, egy percig sem hagy nyugodni a rendező, nem lankad az érdeklődésed, nem unod el magad a film közepén az órádat nézegetve, mennyi van még hátra a stáblistáig. Az talán túlzás, hogy a film a székhez szegez, de valóban jól adagolja a dramaturgiát. Az szintén parádés, ahogyan át tudja adni a zene ritmusát és hősünk zenében való feloldottságának aktuális állapotát csupán a beállításokkal, a vágások tempójával.

3. A Whiplash egyszerre nagyon hollywoodi film és nagyon európai film is. Hollywoodi, mivel a szokásos, elmaradhatatlan klisék most is feltűnnek: az aranymetszés szabályai szerint a film csúcspontja előtt minden veszni látszik, hogy aztán egy huszáros roham következzen, amely a fináléban egy katarzisban teljesedik ki. Ugyanakkor el is üt a sablonoktól, kifejezetten bátran mer autonóm lenni a forgatókönyv: a szerelmi szálat szépen elvarrja, és a happy end is inkább unorthodox, mintsem a megszokott. Annak ellenére, hogy egy meglehetősen hétköznapi cselekményű történetről beszélünk, kifejezetten fordulatosra sikeredett a film, folyton olyan kanyarokkal operál, amelyek az elvárthoz képest másfele viszik a szálakat, az utolsó csavar pedig különösen meglepett, helyes kis csattanó volt.

4. A film végi párbaj (mert párbajról van szó, ahhoz kétség sem férhet) nagyon bejött, nem számítottam ilyen végkifejletre. Engem újra és újra sikerült átverni. :) Mikor kiderült, Andrewnál előtt ott a kotta és improvizálnia kell, egész egyszerűen azt gondoltam, micsoda utolsó geci ez a Fletcher, mindenki előtt szanaszéjjel szívatja a gyereket, ebből már nem lesz karrier sose. 0-1 oda. Aztán Andrew felvette az eléje dobott kesztyűt és elkezdődött egy párbaj kettejük között. Miután Andrew kitört az elé felállított váratlan csapdából és nagyjából megmentette a mundér becsületét (1-1), már ő vette át a kezdeményezést egy dobszólóval, előre menekült, 19-re lapot húzott, de nem sült bele, bejött a húzás (2-1). Ekkor már úgy értelmeztem a látottakat, hogy Fletcher pont erre várt, szándékosan idézett elő olyan szituációt, hogy a fiúnak muszáj legyen kitörnie a komfortzónájából és tesztelnie a tudását élesben - mennyire érzi át a jazz-t. Innentől fogva a párbajról kiderült, hogy sosem Fletcher és Andrew között zajlott, hanem Andrew és a saját képességei között, Fletcher legfeljebb csak a körülményeket teremtette meg a párbajhoz. Fantasztikus zárlat.

Mindez nagyon szép is lenne, ha Andrew mondjuk profi úszó esetleg öttusázó lenne. Azonban nem tudok eltekinteni attól, hogy egy jazzdobosról van szó, és ebből fakadnak a film már-már megemészthetetlen hibái is, amik felett nem bírok elsiklani.

1. Az még hagyján, hogy ÁLLÍTÓLAG sem a jazz, sem a dobolás, sem együttvéve, a jazzdobolás világa nem ilyen. Én nem tudom, sosem voltam még jazzdobos közelében sem. Viszont azt tudom, hogy a zenészt nem úgy kell képezni, mint a katonát és hogy a zenélésnek a legkevésbé lényege az, hogy mennyire vagy gyakorlott és felkészült, és milyen vadállat módon vagy képes nyomni a 400-as tempót. Nem kell még egy jazzdobosnak sem vért verejtékeznie (szó szerint), hogy ő legyen a legnagyobb ász. Alapjában véve világossá kell tenni egyszer s mindenkorra, mi a különbség egy alkotó művész és egy előadóművész között. Bevallom őszintén, én előbbit sokkal nagyobbra tartom; meg is mondom, miért. Az alkotó művész szerzi a zenét, ő komponálja, ő álmodja meg, az ihletet ő bírja. Jobb esetben elő is adja, rosszabb esetben valaki más szájába adja a szöveget, más kezébe a hangszert, de alapvetően ő szólal meg a dalokon keresztül, nem pedig az, aki legitározza vagy leénekli azt a számot a színpadon vagy a stúdióban. Érhető a differencia? Én a kreatív szerzőket tartom az igazi zenészeknek, a többi legfeljebb "csak" kiváló zeneiparos lehet. Persze ahhoz is tehetség és adottság kell, hogy valaki eladhatóvá tegye a muzsikát. Van is legitimitása virtuozitásról, abszolút hallásról, előadástechnikáról, tánctudásról, stb. beszélni egy zenész esetében, de a veleje a dolognak sosem ez, hanem a komponálás, a szövegírás, a dalszerzés. És ebből a szempontból a nagy jazz innováció nem a konzervatórium bikacsökkel rendszabályozó tanárának szárnyai alól fog előbújni, nem az ostorcsapások mentén fog szárba szökkenni, hanem éppen ezektől függetlenül, spontán módon, ihletetten. Nagy hazugsága ez ennek a filmnek.

2. Nagyon nem bölcs ez a film az üzenetét tekintve, sőt, szerintem kifejezetten káros üzenetet ad át, rossz mintákra kondicionálja a nézőt. Andrew kifejezetten ellenszenves karakter a számomra. Görcsösen akarja a sikert, már-már rögeszméjévé válik és nincsen B-terve. Minden áron örök akar lenni, azt szeretné, ha rá is úgy emlékeznének, mint a jazz klasszikusaira. A családi beszélgetés során ráadásul további mázsás súlyokat raknak a vállára azzal, hogy mintegy el is várják ezt tőle. Tényleg ez lenne az egyetlen lehetséges útja az érvényesülésnek? Tényleg a Google keresési találatainak száma a nevedre a helyes mérleg, amin az életedet le lehet mérni? Tényleg bölcs dolog azt hirdetni, hogy ha nagyon akarsz valamit, akkor az a tiéd lehet? Nincs is ennél nagyobb baromság. A libidó, a motiváció, az akarat, az elszántság és a kitartás szép erények, ez tagadhatatlan. Szükség is van rájuk. De ezek mind harci erények, ezeket a versenyszférában lehet kamatoztatni, a párbajok és küzdelmek során. Semmi esetre sem a művészetben. Pláne nem általános életvezetési javallatként. Weöres Sándor írja, hogy "A világ egy olyan piac, aminek a kapujára az van írva: Minden, amit nem akarsz, a tiéd." Ez önmagában akkora bölcsesség, hogy órákat lehetne filozofálni róla. Az igazán fontos célokat csakis az elengedés művészetének elsajátításával lehet elérni, ez a film pedig homlokegyenest az ellenkezőjére tanít. Ha nem ragaszkodsz görcsösen a sikerhez, ha képes vagy lelazulni, akkor van esélyed a győzelemre. Értelmezés kérdése, hogy Andrew a film végén képessé vált-e erre, mindenesetre ha erre pozitív is a válasz, akkor sem tudatosult ez benne, sem pedig a nézőben.

3. Fletcher és Andrew karakterén kívül az összes többi kidolgozatlan és sekélyes. Fletcher tökéletes, Andrew jellemfejlődése (vagyis inkább jellemalászállása) számomra viszont eléggé hiteltelen. Egy jámbor, szárnyaszegett, szelíd kis takonyból hogyan lesz ilyen hirtelen egy ambíciózus, törtető baromarcú? Túl szélsőséges, túl heves reakciói vannak a filmben a csávónak. Valahogy a mozgatórugói, a háttere, a frusztrációi nem derültek ki számomra a történetből, erre kevés volt ez a bő másfél óra. Persze lehetséges, hogy az eredeti Whiplash regényben ezt is megmagyarázzák (a film ugyanis egy adaptáció), de pusztán a film cselekménye alapján számomra nem túl kerek ez a sztori.

4. Fletcher oltásai már-már túl szellemesek, túl pengék, túl megkomponáltak ahhoz, hogy életszerűek legyenek.

5. Az Indexes Pándi Szabolcs kritikájából emelnék ki pár részletet.

• "Sok emberben olyan sztereotípiákat erősíthet meg, amiket pont, hogy oldani kellene. Például, hogy egy zene akkor értékes, ha tele van verve hangokkal. Biztos vagyok benne, hogy az ilyen jellegű filmek tehetnek arról, hogy a Dream Theaternek még mindig annyi rajongója van."

• "A film jellege sajnos sokat elárul a mai átlagzenész gondolkodásáról a zenével kapcsolatban: az emberek elsősorban befutásról, meg karrierről álmodoznak és nem képesek olyan dolgokat értékelni, ami már alapból keveseknek adatik meg." 

• "A Whiplash a fehér amerikai felső középosztály szemüvegén keresztül mutatja be dzsesszt. Próbálom a punk haverjaimnak magyarázni, hogy a dzsessznél punkabb dolog soha nem volt, és senki nem élt intenzívebb életet a dzsesszzenészeknél Buddy Boldentől, Parkeren át Pastoriusig. (...) A szórakozást, és önpusztítást is magasabb szinten űzték. Minden zenész, akire hivatkoznak, heroinfüggő volt. (...) Szóval próbálnám ezt elmagyarázni, de erre jön még egy film, ami megint az éttermek és a nagy hangversenytermek kontextusába helyezi ezt a zenét, ami már egy steril, kiherélt és  modoros változata annak, ahonnan az eredetileg indult. A nép sírásából egy elit fanyalgása lett."

Összességében azt tudom mondani, hogy elsőre sokkal jobban tetszett a Whiplash, mint másodszorra. Jó film, de nem eléggé. Újranézős, de nem eléggé. Ha a 2010 utáni filmeket nézzük, érdemes megnézni, de filmtörténeti összevetésben már kevésbé állja meg a helyét. Nem született új klasszikus. Egyedül Fletcher karaktere az, ami ki fogja állni az idők próbáját. 7/10.