Harmadszor láttam a filmet, de most ütött a legnagyobbat. Meg kellett érnem hozzá. Vannak filmek, amikhez egész egyszerűen fel kell nőni. Vagy másfél éve láttam először, akkor is tetszett, akkor is különleges filmnek tartottam, de messze nem jött át annyira, mint ezúttal. (Mondjuk ebben az is szerepet játszott, hogy már ismertem a fő sztorit, és ráértem az apróságokban elveszni.) És hogy miért most? Mert végre megérintettek a film egzisztenciális és spirituális rétegei, volt szemem és fülem hozzá, hogy észrevegyem ezeket a finomságokat és elgondolkodjak rajtuk. A Harcosok klubja ugyanis - ha az ember úgy nézi - egy borzasztó felszínes, ám tökéletesen szórakoztató történet. Maximálisan élvezhető, ha kívülállóként tekintesz ezekre az emberekre, hiszen a karakterek így is ellenállhatatlanok, a szájukba adott mondatok így is zseniálisak és a szituációk, dialógusok így is atom erősek. De igazán akkor tud maga alá gyűrni a film, akkor tud bevonni a világába, akkor adja át legintenzívebben az élményt, ha van benned igény a (szellemi, lelki) felszabadulásra. Ha már felismerted (csak esetleg még nem vallottad be senkinek, talán még magadnak sem), hogy szar az életed, és kibírhatatlan az a világ, amiben élsz. Nekem ez egy ideje nagyon az alapélményemmé vált. Igazából nagyon hasonló cipőben járok, mint a főhős. Nekem is szükségem van egy karizmatikus apa-figurára, egyfajta szellemi vezetőre, aki megválthat engem.

Nos, Tyler Durden a filmben szerintem Krisztus, mint a Megváltó szerepében tűnik fel (de akár felhozható analógiának Neo is a Mátrixból), egyfajta próféta, vándorfilozófus, aki annyira magával ragadó figura, hogy egyszerűen nem tudsz kinavigálni a gravitációs mezejéből - és abban a pillanatban, mikor az aurája elkezd magához húzni, már nem is vágysz másra, csak hogy had keringj körülötte. Tyler szerintem ihletett szellemi státuszban van, ő már nem csak, hogy megvilágosult, hanem önazonos és a zsigerekig hiteles pofa. Őt nem nyomasztják társadalmi elvárások, őt nem béklyózzák a gátlásai, de nem frusztrálják a saját démonai sem. Ő egyszerűen szabad. Mert valójában mi az, ami leláncol bennünket? Leginkább az egónk. Az én börtöne az, amiben mindenki raboskodik. Mindaz, ami te vagy: a vagyonod, a tested, a szokásaid, a szeretteid, de még az emlékeid is! Vagyis ha mindezektől képes vagy függetleníteni magad, ha mindezeket leépíted, akkor a Halál nem tud elvenni tőled semmit. Tyler, ha nem is lett Buddha, de kis híján elérte ez az állapotot. Számomra ezt jelenti az a bizonyos mélypont, amit űznek-hajszolnak hőseink, amellett, hogy nyilván a nagyszabású terrorakciót, valamint az egó végzetes meghasadásának keserves aktusát is takarja. Tyler több, mint egy anarchista terrorszervezet legendás parancsnoka, ő valójában egy megoldást, kész válaszokat kínál számodra, egy menekülőutat a fogyasztói társadalomból, kapitalizmusból és úgy általában a valóságból. Tyler azokat tudja leginkább megszólítani, akiknek üres az életük, akik céltalanok és akik elveszettnek érzik magukat. Tyler identitást ajánl nekik és közösséget épít belőlük. Pont azt adja meg, ami hiányzik a személytelen és elidegenedett társadalomból. Tyler tényleg egy próféta, egyfajta vallás-pótlék (el is hangzik a filmben: "Hiszek egy Tylerben"), egy olyan karakter, aki betölti azt a szerepet, amit korábban pl. Jézus vagy Isten töltött be. Tyler válik az igazság hordozójává és a bölcsesség forrásává. Épp az önazonossága, a hitelessége miatt imádják a hívei. Előbb klubot alapít, de ez a társaság végül Káosz Brigáddá, terrorszervezetté alakul. Tyler nem tud leállni, olyan, mint egy elszabadult hajóágyú; egy olyan kocsiban ül, amin csak gázpedál van; olyan, mint egy cápa, aminek folyamatosan mennie kell előre, különben elsüllyed - ha látsz egy mozdulatlan cápát, az egy döglött cápa...

Valaki felhívta a figyelmem arra, hogy a szabadság != szabadosság, és én ezzel nem is kívánok vitába szállni. Tyler útja az anarchia, eszköze a rombolás, életadó energiája pedig az erőszak. A film készítői is azt kívánták bemutatni, hogy ez egy lehetséges kivonulás a társadalomból, de semmiképp sem az üdvözítő megoldás. Csak azt állítja a film, hogy van egy igény az emberekben arra, hogy kitörjenek ebből, és ha nem tud a társadalmunk továbblépni, akkor majd önjelölt sámánok fognak törzset szervezni maguk köré, akkor majd Tyler Durden-ök fogják felszabadítani az emberek tudatát. A film szerintem ezt is kritikával szemléli, és egyébként kiválóan bemutatja, hogy hová juthat el a fanatizmus, valamint bevezet minket a fasizmus lélektanába, hogy képesek az emberek valamilyen eszme érdekében, ideológiák és egy ellenállhatatlan vezér által manipulálva elveszejteni a lelküket, emberségüket (szépen prezentálja ezt a jelenetet Bob halála). Teljesen világos, hogy ez nem vezet sehova.

Mit lehet még írni egy ennyire komplex filmről? Tyler mindezek ellenére mégis egy elképesztően hatásos figura. Én személy szerint irigylem, mert nem látok rajta semmit, ami nyomasztaná. Önfeledtségben éli az életét, mert pontosan tudja, hogy nem érdemes máshogy. Zseniálisabbnál zseniálisabb jelenetek avatnak be minket Tyler tanaiba: amikor a kínai étteremben dolgozó sárgának a tarkójához szegezi a pisztolyt és megígérteti vele, hogy beiratkozik egyetemre ("holnap élete legboldogabb napja virrad majd rá, jobban fog ízleni neki a reggeli, mint nekünk a legfinomabb kaja"), vagy amikor az autóban ülve kérdezi a főhőst, hogy mi az, amiért élni akarsz, a baleset után pedig annyit mond, hogy "életközeli élményük volt", ebben mekkora igazság van... Vagy az a mondat, hogy "amit birtokolsz, birtokba vesz"... Ezek meditációs mondatok, el lehet rajtuk gondolkodni... Továbbá elhangzott a filmmel kapcsolatban, hogy erőszakos és véres... Igen, az. Számomra egyébként még nem az a brutalitás, amit már képtelen vagyok elviselni, de megértem, ha egyesek számára ez kiveri a biztosítékot. Viszont észre kell venni, hogy nem az erőszak a lényeg, hanem a fájdalom. Szokták mondani, ha fáj valamid, "legalább érzed, hogy élsz". Úgy gondolom, ezért extrém sportolnak sokan, a hegymászók ezért néznek a szakadék szélén a halállal farkasszemet, és ezért másznak fel az ukrán meg orosz kiscsákók biztosítókötél nélkül a legveszélyesebb helyekre: ha a tét az életed, ha a pillanat (és a lét) múlósága az élményed, akkor kerülsz legközelebb ahhoz, hogy átérezd, mit is jelent élni. A verekedés nem öncél, hanem csak egy szimbólum, absztrakt módon kell rá tekinteni: egy felszabadító, szinte transzba ejtő extázis, olyan, mint a hippiknél az LSD. És ez az igazi punkság. A punkok miért pusztítják önmagukat és a világot? Mert nem hisznek ebben az egészben, még magukban sem. Mekkora szellemi szabadság az, amikor még saját magadat sem becsülöd, nem sajnálkozol, ha kihullik egy fogad vagy eltorzul az arcod, mert azt érzed, hogy teljesen mindegy, nem Te vagy a fontos. És bezárult a kör, megint oda érkeztünk vissza, hogy tulajdonképpen fel kell számolnod mindent, hogy kitörjél az egó rabságából. Ha van a buddhizmusnak sötét oldala, akkor Tyler megtalálta. :) (Egyébként én továbbra is Krisztus-hívő keresztény vagyok, szerintem a kereszténység és a buddhizmus összeegyeztethető egymással.)

Ez a film azért parádés, mert számtalan síkon lehet értelmezni. Egy hatalmas felkiáltójel, egy kétségbeesett sikoly, hogy végre kezdjük valamit magunkkal. A fogyasztói társadalom kritikája annyira nyilvánvaló és érthető, és annyira magunkra ismerhetünk benne, hogy azzal inkább nem is foglalkozok. És ha még nem lenne elég erős a film, még raktak bele egy plusz csavart, konkrétan áteveztek a pszichothriller műfajába, így a végén még egy súlyos egyéni dráma is lett belőle ráadásnak, bitangpusztulatosan nagy csattanóval. Bravúros, felejthetetlen beszólások és jelenetek, emlékezetes karakterek, fanyar irónia, groteszk fekete humor (észrevettétek, ha úgy nézitek a filmet, akkor egy pazar vígjáték? :D) és persze a filozófiai mélység az, ami ezt a filmet teljesen megérdemelten kultfilmmé emelte. Azért kultfilm, mert kultusza van, lépten-nyomon hivatkoznak rá, bizonyos körökben kulturális alapvetés. Brutális 9/10, és rá merem mondani, hogy örök klasszikus.