Mondta anno Madaras Norbert, és nagyon pontosan fején találta a szöget. Ezzel a jól hangzó szlogennel adták el Stuber Sándor pólócsemegének szánt kötetét, amely a tavalyi barcelonai vb-aranyunknak állít emléket. Az a diadal akkor váratlan volt, mondhatni, meglepő, ám annál édesebb és katartikusabb a számunkra. Akkor már öt esztendeje volt, hogy magyar pólóválogatott utoljára állt a dobogó legfelsőbb fokán (2008-ban, Pekingben, az olimpián sikerült ez a bravúr Kásásék számára). Az idei EB-t a Margitszigeten rendezték, a Hajós Alfréd Uszodában - a szerb szövetségi kapitány, Dejan Savic szerint a sportág szentélyében. A vízilabda valóban visszatért az otthonába, mi magyarok pedig immár esélyesként vághattunk neki a Benedek-éra második nagy tornájának. Ebből a viadalból azonban aligha fog egy újabb könyvbe bújtatott dicshimnusz születni...

Mára mindenki tudja, csapatunk viszonylag sima meccsen, 5 góllal kapott ki a szerbektől a döntőben. Sajnos túl keveset aludhattunk még erre a fájó kudarcra, még nagyon keserű a szánk íze ezután a vereség után. Jómagam is roppant csalódott vagyok - bár nem mondhatni, hogy nem számítottam erre a fiaskóra. Mikor a szerbek 10-9-re verték Montenegrót az elődöntőben, éreztem, zavar van az Erőben. Nem úgy történtek a dolgok, ahogyan a forgatókönyv szerint meg volt írva. Én ugyanis a csoportmeccsek után meg voltam győződve, hogy az a sorsunk, hogy a világelithez tartozó összes közvetlen riválisunkat verjük meg ezen az EB-n, így masírozzunk el egészen az aranyéremig. Ez egészen a döntőig be is jött, hiszen a csoportban átléptünk Spanyolországon, Szerbián és Horvátországon, az elődöntőben megvertük a nagyon masszív olasz válogatottat (róluk majd külön szólok), a döntőben pedig Montenegrót kellett volna kapnunk ellenfélnek. Rajtuk keresztül vezethetett volna az út az extázisig, az itthon megnyert EB-ig. Szerintem őket meg tudtuk volna verni a döntőben.

Ez azonban nem adatott meg, a szerbek jöttek újra, és szinte törvényszerű volt, hogy kétszer ugyanazt a csúcsteljesítményt, ráadásul egy ilyen hosszú és nehéz világverseny után képtelenség hozni. A csoportbeli 8-6-tal tényleg letette a névjegyét a csapat, megmutattuk, hogy a szerbek sem verhetetlenek, de ezúttal hiányzott az a tűz és az a pontos játék, ami a szerbek ellen elengedhetetlen. Ennyi kihagyott fór a szerbek ellen luxus. Túlságosan élénken él bennem még a döntő, de kénytelen vagyok ezzel foglalkozni, hiszen nagyon látszott, hogy a szerbek ihletett formában játszottak, minden bejött nekik, mi pedig tényleg olyanok voltunk a vízben, mint a sebzett vad. Hihetetlen, hogy az első két negyedben mennyire nem tudtunk mit kezdeni a szerbek védekezésével, kitoltak bennünket, nem hagytak bennünket levegőt sem venni, tanácstalanok voltunk támadásban és nem elég harapósak védekezésben. A szerbek megfogadták Kálmán bá tanácsát, és váltottak, a csoportmeccshez képest mindenképpen más játékkal álltak fel. Küzdöttünk, nem adtuk fel, a 3. negyedet 4-2-re megnyertük, visszajöttünk a meccsbe, és egyáltalán nem éreztem lehetetlennek, hogy 9-6-ról egy szédületes utolsó negyeddel feljöjjünk 9-9-re, onnan pedig büntetőkkel megnyerjük a találkozót... A rémálomszerű kezdés után már-már biztatóan alakult a folytatás, de sajnos minden illúziónkkal le kellett számolnunk, mikor a negyedik negyed elején a szerbek kétszer ismét megzörrentették a Decker kapuját, ez volt a kegyelemdöfés...

Sajnos nem volt lehetőségem a helyszínen megtekinteni a mérkőzést, a Vodafone Aréna előtt összegyűlt tömegben néztük a döntőt baráti társasággal - és persze sok ezer honfitársunkkal együtt -, és hát a meccs előtt mindannyian utcai fiesztára készültünk. Én direkt azért mentem fel Pestre, hogy életemben először végre átélhessek egy igazi kollektív katarzist. Úgy látszik, erre még várnom kell egy darabig... Ki mástól is kaphattam volna meg, mint a magyar vízilabdásoktól? Nincs más válogatottunk az élvonalban, talán a női kézisek vannak hozzá legközelebb... Persze, minden egyes magyar gólnál hatalmas volt az ováció, az őrjöngés, de én alapvetően ünnepelni érkeztem a Március 15-e térre, ehelyett gyászos hangulatban vonult el a tömeg.

De vajon tényleg ennyire szomorúnak kell lennünk az ezüst miatt? Egyáltalán nem, ez csak a pillanatnyi csalódottság jele volt. Ha belegondolunk, hogy ez a csapat mit vitt véghez ezen az Európa-bajnokságon, akkor azt hiszem, hatalmas elismerés és gratuláció jár Benedek Tibornak, a szakmai stábnak és az egész csapatnak. Veretlenül, 6-ból 6 meccset nyerve meneteltünk a döntőig. Ez megsüvegelendő teljesítmény. Az élvonalból csak Montenegrót nem tudtuk megverni, azon kívül mindenkit. Pont a végére nem volt szerencsénk, pont a végén jött a rossz játék, de el kell ismerni, ezt az atompólót játszó Szerbiát csak egy extázisban játszó magyar válogatott tudta volna megverni. Hol kell tehát elhelyezni ezt az ezüstöt, mit jelent ez a magyar póló számára? Az olimpiai ciklus közepén járunk, ebből a szempontból kifejezetten üdítő, hogy a mezőny nagy részét magunk mögött tudhatjuk, egyedül a szerbek jelentenek csak olyan falatot, ami megakad a torkunkon - de most már néha fel tudjuk köhögni őket, elég csak a csoportmeccsre gondolni, ami mindenképpen mérföldkő volt a Benedek-féle válogatott történetében. A szövetségi kapitány jól lefestette az aktuális helyzetképet: van egy csapat, ami a mezőny felett áll, ez Szerbia, aztán viszont mi magyarok következünk. Döntőben legutóbb 2004-ben tudtuk megverni őket, de hamarosan ez is eljöhet. Szép lassan lépkedünk előre. Ne felejtsük el, ettől a megfiatalított csapattól senki nem várt semmit a Kemény Dénes fémjelezte aranykorszak után. Az, hogy világbajnokok lettünk és most karnyújtásnyira volt az EB-arany, egyedül Benedek Tibornak köszönhető, aki felkészítette ezt a csapatot és elhitette velük, hogy bármire képesek. Igazán jó szellemiségű brigád alakult ki, benne olyan klasszisok, mint Varga Dumi vagy éppen Madaras Norbert, kiegészítve a fiatalabbakkal. Sajnos ki kell mondani, koránt sem olyan veretes a névsor, mint a Kemény-korszak idején, de hát az a generáció alighanem minden idők legerősebb nemzedéke volt, lehetetlen felülmúlni. Ebből a megvilágításból már mindjárt szebben csillog azért az ezüstérem. Nagyon sajnálom, hogy Benedek Tibornak nem jött össze a duplázás a vb után, szerintem megérdemeltük volna, hogy Montenegrót verve behúzzuk az EB-t itthon (elvégre EB-t 1999, hazai EB-t pedig 1958 óta nem nyertünk!), de így legalább tudjuk, hogy a szerbek még mindig előttünk vannak. Sebaj, még bőven lesz lehetőségünk megverni őket, még fejlődhet a csapat.

Végezetül annyit tudok mondani, hogy fel a fejjel, semmi sincs veszve, sőt. Nagy dolog lett volna, ha egy új magyar korszak kezdődik a vízilabdában, de a vb-győzelem után az EB-arany sajnos nem kerül be a vitrinbe. Én személy szerint szeretem, ha valaki egyeduralkodó egy sportágban, és azt tartom ildomosnak, hogyha valaki hegemóniáját nem töri meg senki.. A vízilabda ilyen szempontból nagyon hektikus sportág. Még a legendás Kemény-féle csapat sem tudott megcsinálni úgy egy olimpiai ciklust, hogy ne nyert volna meg mindent. 1997-ben behúztuk a sevillai EB-t, ott kezdődött minden. Az a nemzedék már előtte is mindent megnyert utánpótlás szinten, felkerültek a nagyok közé és ott folytatták, ahol abbahagyták. Megnyertük a '99-es firenzei EB-t is, aztán a 2000-es olimpiát Sydney-ben, de egyetlen szépségfoltként a '98-as montreali vb-n csak az ezüst jutott osztályrészül. Utána már az olimpiákra pörgött csak fel a válogatott, még nyertünk egy vb-t 2003-ban, aztán 2004-ben az olimpián elpüföltünk mindenkit, a szerbeket kétszer is, a döntőben emlékezetes meccsen, 0-3-as utolsó negyedet produkálva, 8-7-re. Sokan már akkor is úgy vélekedtek, a szerbek jobbak voltak nálunk (valóban bivalyerős kerettel álltak ki, az tény), de utána kezdődött az ezüstkorszak és a szerbfóbia. Délszláv dominencia alakult ki a pólóban, Montenegró különválása és a horvátok megerősödése után meg végképpen. Nyertek azóta EB-t a szerbek, a montenegróiak, jutott egy-egy vb-arany a spanyoloknak, az olaszoknak és a horvátoknak is, jól mutatva a kiegyenlített mezőnyt. Már 10 éve állandóan mindenki azt szajkózza, hogy a szerbek a legjobbak, mégsem tudtak folyamatosan a csúcson lenni, sőt, rengeteg érthetetlen vereség is becsúszott. 2008-ban nekik kellett volna megnyerniük az olimpiát, de kiestek az amerikaiak ellen, a belső viszályok felőrölték a csapatot. 2012-ben szintén tálcán kínálkozott a lehetőség előttük, ám mégis a horvátok lettek olimpiai bajnokok. Most is mindenki a szerbekről beszél, de hol voltak a tavalyi vb-n? És mit csináltak idén az EB nagy részében? Kínlódtak csak. Pont a végére kellett összekapni magukat... Mindenesetre nem szabad csüggednünk, a hibátlan olimpiai ciklus már nem jöhet össze, de jövőre is lesz vb, aztán meg következik az olimpia. Benedek Tibor is jól tudja, az olimpiai bajnoki címnél nincs nagyobb siker ebben a sportágban, márpedig arra még bőven esélyes a csapat.

Bennem az elődöntők nézése közben (magyar-olasz, szerb-montenegró) folyamatosan az a gondolat motoszkált, hogy vajon van-e még jövője a magyaros játéknak? Az olasz csapatba már félig-meddig beépült az utánpótlás korosztály, márpedig ők a juniorok szintjén mindenkit megvertek, a délszlávokat is. Az olasz csapatnak nagy jövője van, már most is megmutatták, milyen erősek. Nagyon hatékonyan gyilkolták a játékunkat, a védekezésben ellenállhatatlanok voltak, elképesztően izzadságos munka volt győzni ellenük. A másik meccsen sokkal szebb játékot láttam, amit furcsa kimondani. A montenegróiak kifejezetten "magyaros" pólót játszottak, olyan csavargólokat lőttek kilométerekre a kaputól, hogy alig győztem hüledezni. A kommentátor is észrevette, hogy látszik a montenegróiakon, a magyar póló áll előttük példaként, ez nagyon örvendetes is, de én nagyon szeretném, ha továbbra is mi lennék a vízilabda braziljai és nem csak hatékony, hanem bravúros, ötletes, technikás, tehát összességében szép, közönségszórakoztató vízilabdát mutatnánk be, ezzel is rajongókat szerezve magunknak a világ minden részéről és mintegy legitimálva az elsőségünket. Jó lenne, ha ez magyar hitbizomány maradna. Hiszen ha mindig ugyanaz nyer, unalmas - kivéve akkor, ha egymaga ellensúlyozza a parádés játékával a délszláv nációkat. Nem tudom, a jelenlegi, délszláv iskolák uralta vízilabdában mekkora realitása van még ennek, de én nagyon szeretném, ha ezt a magyar specialitást sikerülne megőrizni. Lehetőleg úgy, hogy ne csak szépen játsszunk, hanem nyerjünk is.

Persze hatalmas kihívás ez, hiszen a vízilabda folyamatosan változik. Látványsporttá szeretnék tenni a vízilabdát, ugyanis jelenleg nagyon kevesen érdeklődnek utána. Még az a veszély is fenyegeti, hogy az olimpiai programról is leveszik. Sokan dolgoznak azért (köztük magyarok is, pl. Gergely István, aki ebből doktorál a TF-en), hogy ez ne valósulhasson meg, hogy valahogy megmentsék ezt a sportágat. Nagyon jó lenne, ha a mi szánk íze szerint lehetne alakítani a sportág szabályait, hiszen a cél az, hogy minél látványosabb, akciódúsabb, hovatovább közönségszórakoztatóbb meccseken lássanak a nézők. Az sem ártana, ha a magyar bajnokságot sikerülne olyan szintre fejleszteni, mint mondjuk fociban a Premier League-t. Sajnos a magyar klubvízilabda meglehetősen gyenge, de idén elég erős mezőny állt össze (főleg Szolnokon, ahova sikerült leigazolni a Varga-testvéreket és Madaras Norbit, de az OSC-nél is igazi "sztárcsapat" épül), remélhetőleg nemzetközi szinten is sikerült majd bizonyítani.

Még pár dologról nem ejtettem szót, ezeket pontokba szedtem:

• Szívós Marcit sajnálom Benedek Tibi után a legjobban. Ő nagyon megérdemelte volna az EB-aranyat. Sokáig az élete is veszélyben volt, végül tudta folytatni a pályafutását a tavaszi szívműtétje óta. Legendás pólós-dinasztiából származik ő, és a sors a tavalyi vb-vel kezdte el neki visszaadni azt, ami előtte nem adatott meg neki. Az EB lett volna a következő engesztelési adag, de sajnos erre még várnia kell egy kicsit...
• Azt hiszem a legfájóbb az egészben az, hogy nem tudtuk itthon tartani az aranyat. Nagyon ritka lehetőség ez, és kihagytuk a ziccert. Életük élményére készültek ezek a játékosok, ehelyett egy örök hiányérzet lesz bennük emiatt. Hiába van, az élet nem mindig fair.
• Pazar volt az EB-rendezés, remek volt a hangulat minden meccsen, a Margitszigeti uszoda pedig gyönyörű. A magyar szurkolók előtt le a kalappal, ők voltak a hetedik játékos! Igazán sajnálatos, hogy az aranyat nem tudták megünnepelni, de így is zúgott a lelátókról a "Szép volt fiúk!". Teljesen jogosan.