Pár gondolat:
1) Erőszak. Eléggé erőszakos filmről van szó, de szerintem elsősorban nem is a fizikai brutalitás, hanem a lelki megbántás, a pszichés terror az, ami valóságos fájdalmat idéz elő a nézőben. Legalábbis én végig viszolyogtam a filmben felvillanó karakterek társas viszonyaitól, amelyek szinte kivétel nélkül gyűlölettel és maró cinizmussal voltak átitatva. Csak én éreztem úgy egyes jeleneteknél, mintha nem kapnék levegőt, mintha fulladnék, azonnal had meneküljek ebből a szituációból, amibe a rendező belehelyezett? Pont úgy kedvem támadt volna otthagyni az intim kapcsolatait a föld sárjáig züllesztő Dereket, mint az anyja új pasijának... Nyomasztó belegondolni, hogy hány és hány családban lángolnak fel hasonló balhék ideológiai frontvonalak mentén és milyen sokan vallják magukat büszkén véresszájú, fanatikus neonácinak. Szerencsére a valóságban kevesen tolják az ügy szekerét olyan eszmei következetességgel és (a szó legrosszabb értelmében vett) fasiszta eleganciával, mint Derek Vinyard a filmben :)
2) Megváltás. A film egy megváltástörténet. Derek Vinyard végigjárja a bűn és a bűnhődés köreit, a purgatóriumban pedig megtisztul és főnixmadárként újjászületve tér vissza, hogy elvarrja a szálakat és lezárja életének ezt a sötét korszakát. Külön erény, hogy mindezt különösebb pátosz nélkül mutatja be a rendező, a főhőst nem heréli ki, nem csinál belőle polgári mozgalmas esélyegyenlőségi harcost, nem nyálaskodik (csak a záró képsoroknál egy picit, azt is jó ízléssel), és nem próbálja elhazudni, hogy Derekből hirtelen egy tisztességes liberális jenki lett, aki adoptál 2 zimbabwei kisgyereket. Csupán megmutatja, hogy mi történik akkor, ha valaki szembesül önnön maga élethazugságaival és a benne szunnyadó fenevaddal. Amikor ráébred, hogy a gyűlölet csak a kivetített frusztrációja, ami egy sajnálatos családi tragédiából fakad és amit csúnyán kihasznál egy szélhámos náci propagandista. Amikor eldönti, hogy a féktelen indulatával és szenvedélyes xenofóbiájával, amivel lázad a környezete ellen, csak a saját életét és a családja életét dönti romba. Ez pedig felemelő és hiteles. Ami viszont - számomra - nem az, hogy a (különösen kegyetlen) gyilkosság miatt egyáltalán nem érez lelkiismeret-furdalást, semmiféle megbánást nem tanúsít, nincsenek rémálmai a saját tettével kapcsolatban. Amíg erkölcsi felmentést ad magának azzal, hogy a niggerek nem is emberek, tehát büntetlenül el lehet taposni őket, mint egy bogarat, és amíg az ő szent küldetése Amerikát megtisztítani az etnikai kisebbségektől, addig el tudom képzelni azt az ideológiai ködfátylat, ami időlegesen eltéríti benne a morális iránytűt, de miután ez eloszlik a film kétharmadánál, számomra érthetetlen, miért nem omlik össze a pszichéje tettének súlya alatt.
3) Az erőszak köre. (Ez nem a saját gondolatom, de megosztom.) Az erőszak köre lényegében az a társadalmi keret, amely folyamatosan benne tartja az embereket ebben a lélekvesztő játszmában, amelyben a gyűlöletre mindig és kizárólagosan gyűlölet a válasz. Ebből csak úgy lehet szabadulni, ha valaki nem úgy reflektál, ahogy az elvárható lenne. Aki Dereket kiemeli ebből a körforgásból, az a mellé beosztott nigger csávó, aki szól pár jó szót az érdekében, holott ez az ő számára logikátlan és következetlen. Most mi van? Most mégis lehet barátság egy nigger és egy fehér között? Ez az, ami teljesen összezavarja Dereket és ez billenti ki az erőszak köréből. És ez nagyon tanulságos számomra.
4) Jelenetek. Tele van a film húsbavágóan (szó szerint) durva, csontig hatolóan zsigeri jelenetekkel, amelyek egyszerűen belénk vésődnek. A patkába harapó nigger? A zuhanyzós megfarkalás? A piti leszámolás a suli mosdójában? Kitörölhetetlenek. Semmi sziruposság, semmi művészi megkomponáltság (mint mondjuk Sergio Leone filmjeiben), semmi esztétizálás, csak a szikár naturalizmus. Aki látta, sosem felejti el.
5) Szélsőséges eszmék. Szerintem ez a film alapvetően nem a nácikról szól, hanem egy társadalmi igényű dráma, amely a fentebb leírt erőszak köréről és a gyűlölködés parttalanságáról mesél, de mindezt az amerikai szélsőjobber szubkultúrába helyezi, ezáltal társadalomkritikát is gyakorol. És ez napjaink Magyarországán is akutális. Ha valaki, akkor én utálom a politikai korrektséget, meg a mindent átszövő tolerancia véleményterrort, de az a masszív primitív zsidózás, amit rendszeresen hallok alkoholista kocsmabútortól kezdve rosszsorsú egyetemistán át Echo TV-n élő nyugdíjasokig, egészen elborzasztó. A XX. század olyan mértékben aljasította le az embert és a propaganda olyan ideológiákat ültetett az agyába, amelyek mai napig is pusztítóak és még a józan párbeszéd lehetőségétől is megfosztanak minket. Helyette maradnak a politikai vezényszavak, az agymosás és a gyűlöletkeltés, amivel jelenleg Magyarországon is előszeretettel él a jelenlegi kormányzat is szavazatmaximalizálás céljából. A legalantasabb emberi ösztönökre játszanak rá ezzel. Én sem vagyok a Merkel-féle fogadjunkbemindenkit "Willkommenskultur" híve (sőt), de szégyellem, hogy ahelyett, hogy valaki kiállna és karizmatikusan nevetségessé tenné azokat, akik a mai napig zsidóznak, kommunistáznak meg fasisztáznak, helyette inkább pont a magyarok idegengyűlöletére játszik rá. Fájdalmasan adekvát ez a film ma is, hiszen jól mutatja milyen személyes motívumok állhatnak például amögött, hogy az ember beáll a Magyar Gárdába például... Hát igen, qrva kemény dolgok ezek.
6) Edward Norton. ZSENIÁLIS. Parádés játék, szerintem nincs ennél jobb alakítása. Ezt ki merem jelenteni úgy is, hogy még pár filmjét nem láttam...
Összességében: kötelező film, évente újranézős, 8/10.
