A Szerelempatak egy eredeti, mással össze nem téveszthető, igazán unikális alkotás; aki látta, nem felejti el. Nekem konkrétan a kaptatón hengergőzős jelenet beégett a retinámba a szó legjobb értelmében. :) Egy bájos, szerethető, minden képkocájából melegséget és megkapó derűt árasztó, magával ragadó film a Szerelempatak.

Aki valaha elmélázott már a falu életképein, aki már érzett valamiféle romantikus nosztalgiát a paraszti világ népmesékből megismert közege iránt, aki már szívta magába élvezettel a tavaszi virágillattal keveredő trágyaszag mámorító elegyét, az pontosan tudja, miért szeretem ezt a filmet és miért nézném meg akkor is százszor, ha végig csak vágóképeket mutatna nekem a rendező. De önmagában a vidéki idill még nem venne meg engem kilóra. Ugyanis hiába a gyönyörű erdélyi táj és az archaikus környezet a szekerekkel, a bégető birkákkal és a frissen kaszált fűvel, ennek a filmnek mindez csak a paravánja, a külső burka, a lényeg nem ez. A lágyan úszó muzsika és a közeli képek összhangja csupán a fűszer, a só a húslevesben, de nem a leves maga.

A filmet az autentikus karakterek teszik átélhetővé és emberközelivé. A vén falusiak révén idéződik fel az 1000 éves magyar paraszti kultúra és a vidéki életmód. Talán az utolsó pillanatban járt ott a stáb, hogy még ezeket a régivágású öregeket egy utolsó interjúra elcsábítsa. Ez a generáció hamarosan eltűnik, elpárolog, és a helyén a modernitás által megfertőzött tömegember marad csupán. Mi a dolgunk nekünk, nyomorult utódoknak ebben a helyzetben? Feltárni a régiek életmódját, megörökíteni az utókor számára a jellegzetességeiket és mindazt a hagyományt, ami a kultúránkba beépíthető, átvenni tőlük. Ennyi a feladat, nem több, nem kevesebb. Nehezen abszolválható küldetés... A Szerelempatak mindenesetre az első két lépésben segít: egy olyan nemzedék élményeiről, vágyairól, drámájáról mesél, amely még nem a TV-ből tanulta el a párkapcsolati mintákat és a nemi szerepeket, amelyik még nem a hollywoodi romkomok karakterein és fordulatain nevelkedett, amelyiknek még a reklámok nem ültették be az agyába azokat a mémeket, amelyek számunkra már megkerülhetetlenek. (pl. amit ma tudunk a szerelemről, azt mind filmekből tanultuk. az öregek még nem dolgoztak olyan fogalmakkal, hogy randevú vagy szingliség, de még a számunkra oly alapvető romantikus szerelemeszményt is legfeljebb népdalokból ismerték, már amennyira azokon keresztül ez átjött... a film egyik jelenete rá is világít minderre, miszerint az öregek a TV-ből szembesültek azzal, hogy mi is a szerelem és hogy is lehetett volna együtt élni... végtére is a TV hozzájuk is elhozta a szexuális forradalmat... bárcsak ne tette volna! boldog tudatlanság...)

Ráadásul azt is érdemes figyelembe venni, hogy az erdélyi magyarok számára Romániában nem volt kedves Kádár János bácsi, nem hajlította meg a gerincüket és torzította el jellemüket a gulyáskommunizmus jóléti fasizmusa, ők nem adták el a lelküket egy Gorenje hűtőért és 3 szelet rántott húsért... Ott nem volt háztáji, nem volt tévétorna és nem volt Hungária zenekar meg táncdalfesztiválok... Kőkemény Caucescu-diktatúra volt, egy 50 éven át tartó Rákosi-rendszer... Mégis, valahogy ezek az öregek száraz lábbal sétáltak át ennek a mocskos rendszernek a tengerén, érintetlenül jöttek ki belőle és képesek voltak ellenállni az ideológiai maszlagoknak és a tudatos társadalmi átnevelésnek. Az anyaországiak nem bírtak ellenállni, korrumpálódtak és hozzátorzultak a rendszerhez, saját nagyszüleimen is láttam, mindenkin látom. Erdélyben még valahogy mindez érintetlen maradt. Az én öreganyám már számos polgári szokást elsajátított a dajertől kezdve a retikülön át a temetői művirágig, az én öreganyámat már a kádárizmus szocializálta, nekik viszont mindez kimaradt. Öröm hallgatni a tájszólást, amilyen ízesen beszélnek, és milyen szépen, a pesti szabványmagyart beszélők számára szinte költőien fogalmaznak, számos népi bölcsességet is elsütve. Felsorolni is tereh, mennyi érték, mennyi eredeti tartalom veszik el ezzel a nemzedékkel együtt, ami szinte pótolhatatlan...

Picit messze kanyarodtunk a film eredeti témájától, de számomra ez egy komplex kérdés, és mint ilyen, képtelen vagyok egy szemszögből vizsgálni és nem foglalkozni a film társadalmi kontextusával. A Szerelempatak mindenesetre (és szerencsére) nem pusztán néprajzi igénnyel készült, hanem sokkal inkább társadalmi tabukat szeretne ledönteni. Nevezetesen az időskor és a szex problémaköre tárul elénk, ezúttal nem a reklámokban szereplő modern városi házaspár szempontjából, hanem erdélyi falusiak visszaemlékezései nyomán. Mintegy visszavetítve a múltba a jelent, megpróbáljuk elképzelni, hogyan is élt a falu népe 100, 200, 500 évvel ezelőtt. Sajnos csak egy kis ízelítőt kapunk belőle és az sem adja ki a teljes képet. A film nem egy átfogó korrajz, nem is akar túl sokat markolni, de tény, hogy ebből még messzemenő következtetéseket ne vonjunk le arról, milyen a vidéki élet. Ezt a filmet idős asszonyok és férfiak visszaemlékezéseiből vágták össze, több faluból is (bár az ember azt hinné, egy helyen játszódik a történet, valójában ez csak illúzió), minden a rendezői koncepciót szolgálta: valamilyen mesebeli világot bemutatni, amely nem nélkülözi az olyan erős pillanatokat sem, amikor arról vall nekünk Erzsi néni, hogyan ütött agyon egy betörőt 80 éves korában.

A szereplők szokatlan nyíltsággal, már-már valószínűtlenül lazán beszélnek intim titkaikról, szinte belepirul a kamera a huncutságaiba, amikbe bepillantást nyerünk. Sós Ágnes rendező azt írta, hogy egy-két pálinka után már megfelelő oldott körülmények voltak a forgatáshoz és hogy megrendezett jelenet nincs a filmben, semmit sem adtak a szereplők szájába. Hmm... pedig Erzsike kicsit úgy ajánlja a csalánmagot, mint potencianövelőt, mintha csak a reklámarca lenne a BioViagrának... Mintha párszor felvették volna azt a jelenetet, node ne akadjunk fenn minden apróságon és pláne ne vonjuk kétségbe a rendező szavait. Állítólag az előkészületek 3 évig tartottak, valamint egy néprajzkutató is több évig puhította már jó előre az öregeket, kifejezetten ajánlott interjúalanyokat a rendezőnek. Így már mindjárt hihetőbb a sztori. Nomeg hát az is kérdéses, hogy a kendőzetlenül kitárulkozó vén szivarok és nagymamák mekkora hányadát alkotják a 80 feletti populációnak. Mert az azért megtévesztő ám, ha 4-5 faluból lasszóval összefognak pár szereplőt és ebből levonjuk a következtetést: hát ez az Erdélyi pite, ezek az öregek őszintébben beszélgetnek egymással, mint a mai polippornón nevelkedett Instagram-generáció. (És mégsem válnak közönségessé vagy alpárivá, mert hiába szabadszájúak, folyamatosan hasonlatokkal és metaforákkal élnek, és olyan szenvedéllyel beszélnek a szerelemről, a testiségről, amit bárki elirigyelhetne tőlük.)

Én eddig olyan idősekkel találkoztam a saját környezetemben, akik egyáltalán szót sem ejtettek a fiatalkoruk kalandjairól. Talán csak nem nyíltak meg, hiszen gyerekek akkoriban is születtek, a fasz akkor is állt, a pina akkor is nedves volt... :D Viszont én azt sem tartom kizártnak, hogy egyszerűen prűdebbek az emberek mifelénk (vagy legalábbis az én köreimben), mint Erdélyben. A film kiváló eszköz arra, hogy oszlasssa az öreganyáinkra rászállt Szentlelket, kiemeljen minket ebből a nemzeti prüdériából, amely szerint a gólya hozza a gyereket, a szerelem gyümölcsöt hoz, az asszonyok meg olyan szemérmetesek, mint Szűz Mária. Az az érme egyik oldala csak, hogy sok elrendezett házasság volt, meg a földért és a hozományért ment az egész hajcihő, de az érme másik oldala pedig, hogy akkor is csúnyán helybenhagyták a menyecskéket a bokorban és aztán fohászkodhatott a JóIstenhez, nehogy megessen, mert akkor szájára veszi a falu, honnan lett a zabigyerek... Szakál Gyula imádja fújni, mennyire élhetetlen világ volt az a mai felvilágosult, liberális nézetrendszerünkkel, de ugyanakkor számtalan példa bizonyítja, hogy a számunkra megszokott dolgok, mint a flörtölés vagy randizgatás akkor is mentek, csak éppen úgy hívták, hogy turbékolnak meg hazakíséri a legény a leányt... Embere válogatja, hogy milyen sztorikat mond: öreganyám mindig azt fújja, hogy állandóan misére meg litániára jártak, de ne a normakövető, istenfélő öregasszonyok szavára adjunk, hanem néha hallgassuk meg Palibát, hogy ő mit mesél, neki milyen csínytevései és kalandjai voltak... És akkor még nem is beszéltem arról, hogy ha visszamegyünk az időben, akkor voltak ám betyárok, a parasztfiúkat vitték huszárnak meg regrutának, az emberek elmentek szolgálni pásztornak, kondásnak, juhásznak, csikósnak, továbbá volt vidéki polgárság és értelmiség is...

A film igazából egyéni történeteket (és főleg női sorsokat) dolgoz fel, de nem tesz említést az illetők családjáról, leszármazottairól, arról, hogy régen együtt élt a család apraja-nagyja, szóval egy csomó olyan alapvető szociokulturális tényezőről nem esik szó, ami azért jelentősen tudja formálni az összképet. Érezhető a filmen a rendező szándéka, amelyet egyébként egy Index interjúban be is vall, hogy ő egy idilli, mesebeli világot szeretett volna elénk tárni, amelybe mindenki bele tud szeretni és amelynek a nézői visszarévednek majd gyerekkorukba, amikor még cseresznyéből volt a fülbevaló és a napi céges meeting helyén még az utcabeliekkel való bandázás állt... A magyar filmművészet bántóan adós azzal, hogy teljességében feltárja és bemutassa a magyar vidéki valóságot, azt, hogy milyen volt mindez a polgári normák terjedése, de legfőképp a kommunizmus mindent átformáló működése előtt.

Nem fair, de mégsem tudom megállni, hogy ezt ne a film hibájának rójam fel, mert ez így nem dokumentumfilm, ahogy A lovasíjász sem az, hanem egy rendezői vízió hús-vér emberekkel és valóságos történetekkel alátámasztva. Csodálatos világba kalauzol el minket ez a film, Csíkdomokoson látszólag megállt az idő, még ló húzza az ekét és az asszonyok közösen dolgoznak az ültetvényen - ide valahogy még nem tette be ocsmány lábát a XXI. század. Ami viszont kortalan bája a filmnek, az a karakterek szertelensége és életvidámsága. Valahogy őket nem nyomasztják azok a dolgok, amelyek minket, agyoniskolázott, jól informált, urbánus embereket igen. Mondanám, hogy lehet tanulni tőlük, de az az igazság, ezt tanulni nem lehet, olyan közegben élünk, ahol esélyünk sincs erre, legfeljebb irigyelni vagy csodálni tudjuk csak őket. Emellett ellenállhatatlan humoruk van, szenzációsan mívelik a magyar nyelvet, egyszerűen öröm hallgatni őket. Mintha tényleg időgéppel utaznánk, olyan élmény.

Mindent összevetve önmagában érdekes, ha székely öregeket láthat az ember, hát még ha a szexről beszélnek, az a tökéletes robbanó keverék, kihagyhatatlan. :D Hiánypótló alkotás, hangulatos darab, én órákig képes lennék nézni. Helyiértékén kell kezelni és akkor nem okoz csalódást. Ha kevesebbet próbálna művészieskedni a közeli képekkel (amelyek utoljára a gimis videóklubban voltak esztétikusak) és lenne valami világos történetvezetése, akkor adnék rá egy 8-ast, így viszont objektíve 7/10. Persze nekem, mint vidéki gyereknek megdobogtatja a szívem és elvarázsol oda, ahol a lényem egy része mindig is szeretett volna lenni, ahova Radnóti is visszavágyott, ahol "a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, s árnyékot írna lassan az álmos délelőtt."