Ismét egy cikkem vágatlan verzióját posztolom a blogra, ez az idei év első bejegyzése megtörvén a csendet, már úgyis ideje volt valamit felmutatnom... :) Természetesen a bevezető szöveget nem kell komolyan venni, nem csak a keretszámokról lesz szó, hanem végre összefoglaltam sommás véleményemet a felsőoktatási átalakításokról :) A cím pedig azt jelenti, hogy a felsőoktatásban vége a jóvilágnak, kicsit zordabb időszak köszönt most a felsőoktatásra. De sebaj, lesz ennél még rosszabb is... :)
Ebben a hónapban engem ért a megtiszteltetés, hogy a felsőoktatási törvényről mesélhetek nektek. Eléggé mélyre merültem a témában, és azt kell, hogy mondjam, eléggé nagy téma, a törvény teljes kivesézése meghaladná az egész újság terjedelmét, úgyhogy a szűk keretek miatt ezúttal főleg a keretszámok változásairól szeretnék írni, ami ugyan nem a törvényben szerepel, hanem egy azt követő rendeletben, de aktualitása és jelentősége miatt kötelező róla - legalább pár kűr erejéig – megemlékeznünk. Az ügy ugyanis eléggé felkorbácsolta a kedélyeket, és alaposan elgondolkodtatta az egyetemi felvételi előtt álló végzős középiskolásokat. A bevezető végén pedig engedjétek meg, hogy arra kérjek mindenkit, hogy tegye félre az egyetemista, és vegye elő az objektív énjét, és úgy olvassa ezt a cikket. Öveket becsatolni, kezdünk!
Bizton állíthatom, hogy nem egyszerűsítem túl a dolgot, ha azt állítom, hogy a keretszámokkal való játszadozás és bűvészkedés pusztán költségvetési és filozofikus kérdés. Költségvetési, hiszen a Széll Kálmán-tervben leírt költségvetési karcsúsításokat el kell kezdeni valahol, illetve filozofikus kérdés, mivel a kormány – és főképp a miniszterelnök – ideológiája szerint tele van a padlás bölcsészekkel, közgazdászokkal és jogászokkal, orra lehet bukni bennük, helyettük inkább mérnökökre és informatikusokra van szüksége a derék magyar hazának. Lefordítom: az állam – többek között – az államilag támogatott hallgatók finanszírozásán kíván spórolni (ha többen fizetnek a képzésért az állam helyett, az államnak annál kevesebbet kell, értem?), illetve ez a terv összhangban van a kormány azon elképzelésével, miszerint eddig túl sok jogász és közgazdász nevelkedett az állam kiapadhatatlan csecsein, így hát épp ideje volt végre racionalizálni a képzést. Persze, sok okuk és érvük van még (akit érdekel, szívesen ecsetelem neki emailben, a cím lentebb), de nagyjából ilyen egyszerű ez az egész.
Az tandíjrul
És hát van itten egy kényes kérdés, amit nem kerülhetek meg, ez pedig a tandíj. Mert hát ugye a keretszámok átalakítása (vagyis hogy kevesebb államilag támogatott hely van pl. közgazdász és jogász képzéseken) összességében azzal van összefüggésben, hogy ki és mennyi költségtérítést fog fizetni (de nevezetjük tandíjnak is a gyereket, teljesen mindegy). Sok nálamnál okosabb és műveltebb ember megszólalt már ebben a témában, akik a bevezetendő új rendszer igazságtalanságaira utaltak (pl. miért fizessen egy tehetséges jogász-palánta, és miért ne egy mérnök-jelölt?), valamint arra, hogy az új rendelet következtében meg fognak szűnni a mobilitási csatornák, vagyis csak a tehetősebbek és jómódúak gyerekei tudnak majd tanulni ilyen pályákon, mert csak ők tudják majd fizetni a költségeket (ami ahhoz fog vezetni, hogy a közgazdász és jogász elit jobbára érintetlen marad, hiszen alulról nehéz lesz majd közéjük bekerülni, csak az ő gyerekeikkel lesz frissítve a szakma). És ráadásul sokak szerint nagy hiba visszavenni pl. a közgazdász keretszámokat, ugyanis a közhiedelmekkel ellentétben van kereslet a közgazdászokra és jó elhelyezkedési rátával rendelkeznek. Innen nézve érthetetlen és káros a kormány intézkedése.
Nagyon nehéz ebben a kérdésben igazságot tenni, én mégis megkísérlek egy nagyon hevenyészett ítéletet mondani a törvény felett. Kezdjük azzal, hogy a tandíj az nem ördögtől való dolog, a világ boldogabbik felén, főként nyugati országokban teljesen természetes, hogy az egyetemet szolgáltatásként fogjuk fel és azért bizony ki kell csengetni a lovettát (persze vannak kivételek, a sógoroknál, a szomszédos Ausztriában például ingyen belefaragják a fejünkbe a tudást, ráadásul egész korrekt színvonalon). Kb. most készülnek felrúgni a széket türelmetlenebb olvasóim, mondván, hogy rendben van, hogy fizetni kell, de ott minőségi oktatást, kiváló tanulási feltételeket kapnak orcájukba a hallgatók a pénzükért cserébe, és hát kénytelen vagyok megadni a pontot, ez bizony igaz. Ráadásul azt is el lehet mondani, hogy a nagy halászlé túloldalán (gy. k. az USA-ban) vagy éppen Németországban jóval versenyképesebb fizetések vannak, mint a szerény juttatásokkal operáló Magyarországon. Eddig tehát 2-1 az ellenérveknek, nem lennék most Hoffmann Rózsa helyében! Csakhogy és de: be kell látni, hogy addig nem lesz tisztességes színvonalú felsőoktatás Magyarországon, amíg nem kerül bele pénz. Az infrastruktúrát, a laboratóriumokat, a jó oktatókat meg kell fizetni, csodák nincsenek. Az államtól nem várhatjuk el, hogy feltőkésítse az egyetemeket és főiskolákat (arról meg külön lehetne vitatkozni, hogy tényleg kell-e ennyi egyetem és főiskola Magyarországon és ezek közül kiket és mennyivel kellene támogatni). Ennél a pontnál ismét nyugalomra intenék mindenkit, mert előre hallom, hogy ha nem lenne ennyi a képviselők meg egyebek fizetése, akkor jutna erre is forrás, stb., de a demagógiát hagyjuk meg a politikusoknak, had fújják csak a marhaságot.
Nyilvánvalóan a megoldás a hallgatók általi forrásbevonás, a tandíj lenne. Mindenki jól járna vele: az intézmények megmenekülnének a folyamatos pénzszűkétől és végre nem hallgatókért járó állami normatíváért, hanem magukért a hallgatókért harcolnának; megszűnne a széttagolt felsőoktatási intézményrendszer és szétaprózott oktatási tevékenység, hiszen a piaci feltételek, a hallgatókért való verseny összefogásra, integrációra/fúzióra ill. szolgáltatásaik jobbítására késztetné az egyetemeket; és végül jól járnának a hallgatók is, akik legalább biztosak lehetnének benne, hogy megfelelő oktatást kapnak a pénzükért, és ők sem vennék félvállról a képzést, mert tudnák és felismernék, hogy ez egy befektetés a jövőbe: aki elég tehetséges és szorgalmas, az pedig állami ösztöndíjjal tanulhatna. Az amerikai rendszer hasonlóan működik és sikeréhez kétség sem férhet. Ez azonban Magyarországon aligha lenne ilyen egyszerűen bevezethető: egyrészt kis ország vagyunk, másrészt nem úgy szocializálódtunk, mint az amerikaiak. Ráadásul biztosan nem olyan egyszerű ez, ahogy azt én elképzelem. Mégis, szerintem ebbe az irányba kellene kacsintgatnunk nekünk is.
A szomorú konklúzióm pedig az, hogy a jelenlegi törvény bár bevezeti a tandíjat (ami azért valljuk be, eddig is a rendszer része volt), de emellé nem társulnak jelentősebb reformok, továbbá nagyon aránytalan a képzési szerkezet, így összességében ez csak további igazságtalanságokhoz fog vezetni. Az irány helyes, de a félszívvel megtett és felvizezett lépések nagyon kevesek a változáshoz, a megvalósítás pedig katasztrofálisra sikerült, ezáltal az egész törvény csak ellenérzéseket szül majd nagyon sok most végzős hallgatóban, és a rendszer alig lesz tőle jobb (viszont megspórol pár milliárdot az államnak). Sok helyről hallottam azt is, hogy nagyon sokan felismerték azt, amiről ezeken a hasábokon az imént értekeztem, vagyis hogy a költségtérítés elfogadható (sőt, üdvözlendő!), a keretszámok változtatása szintén, de a változás túl drasztikus és túl hirtelen jött. Azt hiszem, ezt a kritikát érdemes lenne megszívlelni a törvény kiötlőinek.
Az röghöz kötésrül
Sajnos nem lehet megúszni, hogy ne ejtsünk szót a „röghöz kötésnek” nevezett szerződésről, amelyet jövőre minden államilag támogatott hallgatónak alá kell írnia. Én azok közé tartozom, akik higgadtan és objektíven állnak hozzá ehhez a kérdéshez, és még ha nem is értenek egyet teljesen ezzel, de el tudják fogadni. Szerintem ez a legelfogadhatóbb és a legkorrektebb része az új törvénynek, ami – tekintve a törvény silány minőségét – kifejezetten pozitív fejlemény. Nos, ami azt illeti, minden ország elemi érdeke, hogy minél több magasan képzett, jól kvalifikált értelmiségi munkaerőt tudjon otthon tartani, hiszen ők az adott ország felemelkedésének záloga, a szellemi tőke, a tudás elsőszámú birtokosai. Épp ezért kulcsfontosságú, hogy a legtehetségesebb mérnökeink, orvosaink, közgazdászaink (stb.) ne vándoroljanak ki olyan szerencsésebb történelmi fejlődésű helyekre, ahol több pénzt tehetnek zsebre a tudásukért (köznapiasan szólva: tisztességesen megfizetik őket). A jelenség régóta ismert, az Egyesült Államok alkalmazta előszeretettel, tudás-elszívásnak hívják, és a lényege, hogy a legjobb koponyákat, szakembereket, tudósokat az USA elcsábította magas összegű csekkekkel és örökös ingyen parkolóval, csakhogy náluk dolgozzanak, és ezáltal is növeljék az ország versenyképességét. A tudás hatalom, hiába van, ez örök igazság.
Namármost, szerintem az orvosok kivételével ez Magyarországon nem olyan nagy probléma, mint azt sokan hiszik, csak a rezidensek kivándorlása olyan aggasztó méreteket öltött az utóbbi években, hogy a kormány az új törvényben – egy nem túl elegáns huszárvágással - jó előre gátat kívánt szabni a hasonló akcióknak ezzel a „röghöz kötéses” szerződéssel, és hát általánosan kiterjesztette mindenkire, nem csak az orvostanhallgatókra. Szerintem a mérnökök jó része eddig is megtalálta a számításait Magyarországon, mert bár nem akkora összegeket akaszthatott le, mint egy német vagy amerikai társa, de azért bőségesen megfizették nálunk is, nem sokan próbáltak szerencsét batyuval és hamuban sült pogácsával a Lajtán túl. Ami valóban kemény dió, az az orvosok kivándorlása, és én személy szerint meg is tudom őket érteni: a pályakezdő fizetések valóban hervasztóak és én sem szívesen dolgoznék a magyar egészségügyben. (Bár azért 45 éves korukra elég szép egzisztenciát össze tudnak lapátolni maguknak az orvosok Magyarországon is, ha ügyesek és szorgalmasak, szóval annyira nem kell sajnálni őket, de ezt csak halkan teszem hozzá… Viszont azt is meg kell említeni, hogy a társadalmi megbecsültségük több forintban is mérhető lenne és hát tényleg túl vannak terhelve, az kétségtelen…) Na, szóval a rezidensek kivágyódását meg lehet érteni, és ezt a problémát nyilván magasabb bérekkel, a fiataloknak kiszámítható jövőképpel és az egészségügy rendbetételével lehetne orvosolni.
Pénz azonban nincs, így hát kénytelen volt a kormány keményebb eszközökhöz nyúlni. A lényeg az, hogy a kitaníttatásukért cserébe azt várja el a kormány, hogy a végzésük utáni 20 évnyi intervallumban a képzésben töltött idő legalább kétszeresét Magyarországon dolgozzák le. Ez egy időben végző mérnök esetén egészen vállalható (2 * 3,5 = 7 évet jelent a 20-ból, tehát ha a végzés után emberünk egyszerre külföldre megy dolgozni, 13 évet zsinórban lehúzhat odaát, ami alatt azért bőven meg lehet szedni magunkat), viszont egy 5-6-7 éves orvosképzés esetén azért húzósabb, ráadásul itthon szinte csak az állami egészségügyi szektor és a magánpraxis az egyetlen út a számukra. Na, de mire is akartam kilyukadni? Arra, hogy szerintem felesleges ezt a „röghöz kötést” mindenkire kiterjeszteni (a rezidensek problémáját pedig nem ezzel kellene megoldani), én őszinte szívvel nem támogatom, de mindezek ellenére és ezekkel együtt egy vállalható, méltányolható kompromisszumnak tartom. Szerintem az állami (vagyis ingyenes) képzésért cserébe elvárható, hogy legalább ennyit itthon dolgozzunk, ha már az állam finanszírozott minket. Nem túl szép megoldás, azt elismerem, de összességében én korrektnek érzem.
Aki ezt nem vállalja, annak ott a költségtérítéses képzés és – annak, aki ezt nem tudja fizetni - Diákhitel II. konstrukció. Persze senki sem szeretné tartozással kezdeni az életét (főleg, ha ez alacsony, diplomás végzettséghez nem méltó kezdő fizetéshez társul), enélkül sem volt könnyű a pályakezdők élete, szóval ilyen szempontból valóban lehet vitatni az új törvény ide vonatkozó passzusait. Kicsit időzzünk még el a költségtérítés fölött, fontos, hogy helyre tegyük ezt a dolgot is. Ugyanis érdemes hozzátenni, hogy már lehet látni, hogy a legtöbb egyetem különféle alapítványok és külső céges ösztöndíjak segítségével próbálja csökkenteni majd a költségtérítéses hallgatók terheit, szóval jó tanulmányi eredményekkel egész elfogadhatóra lehet redukálni a féléves tandíj mértékét.
Zárásul
Nos tehát, remélem sikerült eloszlatnom mindenkinek a fejében lévő ködöt, és remélem sikerült igazságot is tenni. Összességében azt kell mondanom, hogy az új törvény kísérletet tett a felsőoktatás átalakítására, de a próbálkozás koránt sem nevezhető sikeresnek, még a fentebb felsorolt pozitívumai ellenére sem. A kurtára sikeredett cikkhez kapcsolódóan bárminemű építő jellegű kritika, vélemény, kérdés, kérés, óhaj, sóhaj, panasz, hisztizés, picsogás jöhet a horvathmarton.hm@gmail.com-os email címre; ígérem, minden értelmes megkeresésre reagálni fogok.
.jpg)
