Nem hiszem el. Megint kikaptunk a szerbektől.

Rég láttam ilyen jól játszó magyar válogatottat. Magabiztosan toltuk, a játékunkban bent volt az erő, a lendület az elegancia. Frappánsan, ötletesen, brillírozva, összességében szépen és parádésan, sokszor önkívületi állapotban, virtuóz módon, ellenállhatatlanul játszottunk. A meccs nagy részében gáláztunk, játszi könnyedséggel, szép pólóval, olykor pimasz és szemtelen gólokkal aláztuk a szerbeket. A csapat megmutatta technikai tudását, taktikailag és erőnlétileg is felnőttünk a szerbekhez (sőt!), remek volt a védekezés és jó a támadás, de a legjobb azt volt látni, hogy Kemény Dénes válogatottja mennyire egyben van, mentálisan is remekül fel lett készítve a csapat, nagyon jól küzdöttek a fiúk. Öröm volt nézni, ahogy a magyar póló legszebb hagyományait idézve játszottunk, és a csapat újra felnőtt a nagy öregekhez és remek teljesítményt nyújtott. Igaza van a kommentátornak, nem szabad fukarkodni a jelzőkkel, valóban.

Mégsem jött össze a bravúr. Valahol várható és szükségszerű volt, hogy ezt a tempót nem fogja végig bírni a csapat. Ezt az atomstabil űrvízilabdát nem tudtunk csak három negyedben tudtuk hozni. A meccs végére sajnos elfogytunk, a szerbek pedig szívósan, egymást fanatizálva egyenlítettek. Onnantól kezdve új meccs kezdődött, és ezúttal már a szerbeknél volt a lélektani előny. A mieinken látszódott, hogy fáradtak, sokat kivett belőlük a meccs és már nem igazán tudtunk újítani, hiányzott a kreativitás a játékunkból. Mégis, valahogyan sikerült egyenlíteni a hosszabbításban, ami azt mutatja, nagy szíve van a játékosoknak, tudnak küzdeni is. A meccs elején még kínosan nagynak tűnő különbség szépen leolvadt, kezdett méltóvá válni a küzdelem a két csapat hagyományaihoz, aztán a szerbek bevitték a kegyelemdöfést a végén, amire nem válasza a magyaroknak. Kikaptunk megint. Dráma van.

Pedig a meccs közben azon gondolkodtam, hogy itt vannak ezek a szerbek és megnyertek mindent már az olimpián kívül. Egy nagy generáció már vissza is vonult, pedig tele voltak hatalmas játékosokkal, mégsem nyertek olimpiát. Mégis, a sors igazságos, ugyanis a pekingi kudarcot teljesen megérdemelték: a csapat jó szerb módjára darabokra hullott, egymásnak ugrottak az emberek, így törvényszerű volt a kudarc. Mégis nagyon stabil a szerb csapat, egy szakajtónyi érmet nyertek az elmúlt 8-10 évben, ők a világbajnoki címvédők is. Most egy fiatalított bandával állt ki elénk Udovicsics, és azt hittük, a nagy öregek rutinja talán legyőzi a siheder takonpők szerbeket. Hát, nem sikerült.

A vízilabdának az a szerencséje, hogy a magyarok - bár az olimpiákon rendre behúzták az aranyat - nem igazán taroltak két olimpia között, egyáltalán nem volt magyar hegemónia a sportágban. Persze így viszont a mi egyeduralkodásunk, a magyar pólóba vetett hit kérdőjeleződik meg. Most akkor mégsem vagyunk olyan jók, vagy mi van? Világbajnokságot is utoljára 2003-ban nyertünk, ezért lett volna jó az arany Sanghai-ban. Talán ha valóban zseniális, frenetikus játékkal nyertük volna meg a tornákat és az olimpiákat, akkor jobban megérdemelné a csapat az aranycsapat jelzőt. Ez a tüske végig bennem fog maradni.

Mindenesetre a szövetség és Kemény Dénes is olimpiai ciklusokban gondolkodik, és időarányosan nem állunk rosszul, sőt. Egy éve még egész hihetetlennek tűnt volna, hogy bejutunk vb-n a négy közé, nagyon gyenge volt a csapat. Új emberek jöttek, azokat be kellett építeni, ki kellett újra alakítani a csapatot. Kemény Dénes ismét jó munkát végzett és visszahozott minket az élmezőnybe, az esélyesek közé. Ezért játszhattunk egy ilyen hatalmas meccset a szerbekkel. A bronzmeccset nyilván meg kell nyerni akárki ellen, az olimpián pedig jövőre jól el kell picsázni a szerbeket, mert most már nagyon kijár nekik a faszkorbács.