Nem is olyan rég volt, amikor a szélesebb közönség és jómagam is felhördültem azon, hogy a kormány önkényesen köztestületi rangra emelte, sőt, az alkotmányba foglalta a Makovecz Imre nevével fémjelzett Magyar Művészeti Akadémiát - most meg már azon kesergünk, hogy itt hagyott minket a neves magyar építész. Nos, bármit is gondoljunk erről az ügyről, Makovecz Imre abban a megtiszteltetésben részesült, hogy már életében intézménnyé avatták. Az utóbbi években valóban szinte megdicsőült Makovecz, hiszen újabb és újabb épületeit adták át, és kultúraszervező tevékenysége révén is a csúcsra ért. Életműve most teljesedhetett volna ki. Az azért erős túlzás, hogy kettétört a pályája, de az bátran kijelenthető, hogy munkássága befejezetlen maradt.
Hogy Makovecz Imre jelentősége mekkora a magyar építészetben, azt jól mutatja, hogy Edwin Heathcote neves brit építőmérnök és építészeti szakíró szerint Makovecz a XX. század "egyik legfigyelemreméltóbb építőművésze volt: költői volt, karizmatikus, végtelenül nagyvonalú, ugyanakkor hajthatatlan; egyedi módon magyar és igaz, nagy ember”. Nosza, ne legyünk restek, és vegyük górcső alá Makovecz stílusát! Mitől volt olyan különleges, olyan eredeti és egyben olyan szemtelenül magyar?
Először is, Makovecz épületeit nem az építészet klasszikus szempontjai szerint kell vizsgálni, az ugyanis tévútra vezetne. Makovecz alkotásait sokkal inkább művekként kell értelmezni, mintha azok a költészetének tökéletesre csiszolt alkotásai lennének. Makovecz tehát a szimbolikus építészet mestere volt: „jeleket épített, amelyekben lakni is lehet”, fogalmazott az Index újságírója a videóriportban, és ez a mondat tökéletesen sommázza Makovecz stílusának lényegét: ő az építészetet művészetként, a saját hivatását pedig küldetésként fogta fel – mégpedig olyan személyes misszióként, melynek a célja nem is lehet más, mint a magyar kultúrának az építészetbe való becsempészése, annak terjesztése és megörökítése. Épp ezért egy olyan építészeti nyelv kifejlesztésébe fogott, amely vegyíti a népi motívumokat a szerves építészettel (sokan organikus építészetként emlegetik, de maga Makovecz sem szerette ezt a kifejezést, inkább szervesnek mondta). A szándéka az volt, hogy az épület egylényegűvé váljon a környezettel, szervesen illeszkedjen a tájba. Épp ezért épületeinek jellegzetes stílusjegye a fa, mint alapanyag és a fa, mint motívum használata. A fa felhasználásával készült épületeknek ugyanis hagyományőrző, melegítő hatása van, illetve szerinte az épületnek úgy kell kinéznie, mintha az alja a földből nőtt volna ki és a teteje pedig az égből ereszkedett volna alá, a fa motívum maga pedig a földet és eget kapcsolja össze, a fizikai világot köti össze a transzcendens világgal. Ezáltal valamilyen szinten minden épületnek templommá kellett válnia, bármennyire is profán (világi funkciójú) épületről volt szó, és sokszor a torony tölti be azt a szerepet, amelyen keresztül a földi és égi szféra találkozik.
Első figyelemreméltó munkájának a paksi templomot tartja, de stílusának karakteres hordozója a néhány évvel előbb épült siófoki evangélikus templom is. Az ő hírnevét öregbíti a Pázmány Péter Katolikus Egyetem piliscsabai épületegyüttese, valamint jellegzetes stílusjegyeit hordozza a csíksomlyói kápolna és az egri uszoda is. Építészként fő műve az 1992-es sevillai világkiállítás magyar pavilonja. Talán kevesen tudják, de az ő tervezőirodája készítette el a kolontári és a devecseri vörösiszap-katasztrófa újjáépített sablonházainak is a terveit. Ezekbe idén nyáron már beköltözhettek a lakók, de Makovecz a makói fürdő félbehagyott projektjének lezárását már nem érhette meg.
Makovecz Imre azonban kultúraszervezőként is kiemelkedő teljesítményt nyújtott. „A sors keserű iróniája, hogy éppen akkor kellett távoznia, amikor kibontakozhattak volna nemcsak művészi, hanem kultúraszervezői képességei is. Életműve ilyenformán minden értelemben beteljesítetlen maradt" - utalt arra Szőcs Géza kulturális államtitkár, hogy a Kossuth-díjas, Corvin-lánccal kitüntetett építész által alapított Magyar Művészeti Akadémia ebben az esztendőben köztestületté válva az eddiginél sokkal nagyobb szerepet kap a magyar kulturális életben.
Makovecz nem állt távol a közélettől sem, büszkén vállalta konzervatív hovatartozását és keresztény hitét. Munkáiban is tetten érhető a magyarság dolgaira rezonáló művész keze, hiszen a legtöbb épületét mélyen áthatja a politika. Nyilván nem arra kell gondolni, hogy minden épületére ráfirkálta a kedvenc pártja nevét, hanem ezzel is próbálta kifejezni nemzeti érzelmeit. A kommunista érában, „az átkosban” minden lehetséges alkalommal szembeszállt a rezsimmel, amely folyamatosan igyekezett őt félretaszítani, bár e törekvés ritkán járt jelentősebb eredménnyel.
Konklúzióként elmondható tehát, hogy Makovecz Imrére méltán lehetünk büszkék. A saját szakmáján belül egy mással össze nem téveszthető stílust hozott létre, a magyar kultúrát atyai törődéssel védte és ápolta, emberi nagysága pedig megkérdőjelezhetetlen. Ő mindezek ellenére végtelenül szerény volt, sosem akart világhírű sztárépítész lenni, annál sokkal jobban szerette az itthoni tájat, nyelvet és kultúrát. Ahogy mondták róla: „mellette állva világossá vált, hogy csak a középszer törtet.” És bár munkássága félbeszakadt, remélhetőleg tanítványai továbbviszik a Makovecz-iskolát. Nyugodjék békében!
