Ez a blog nem kifejezetten énblognak készült, most mégis egy kicsit személyes témát szeretnék úgy általánosságban kifejteni. Nevezetesen azt, hogy attól még, hogy az embernek van barátnője és olyan szerelmes belé, hogy alig lát a rózsaszín ködtől, szóval attól még nem kéne semmit és senkit sem elhanyagolni, főleg a barátokat nem. 

És ez nem azt jelenti, hogy az egyik fontosabb, mint a másik. A fityfenét. Egyszerűen nem lehet egy kalap alá venni egy barátnőt és a barátokat. (Azt nem mondom, hogy mindegyikből jó a több, mert nem vagyok a többnejűség híve - a háremtartás hedonista arabok szokása, pfuj :D -, de hogy barátból igen, az gecibiztos.) Külön kategória. Az ember mégis hajlamos abba a hibába esni (pont azért, mert az asszonypajtást fontosabbnak tartja), hogy beleszarik az egészbe, aztán egyszer csak ott találja magát barátok nélkül. Hja kérem, eddig volt szép a legényélet. :)

Én azt mondom, meg lehet csinálni. Hogy mit? Megtalálni az egyensúlyt, a harmóniát, az arany középutat, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Kis odafigyeléssel, egy csöppnyi józansággal megoldható a dolog. Néha bizony fel kell ócsúdni az oly kellemes enyelgésből, aztán ápolni a barátságot is. Ennyi a titok, ennyi a varázslat, semmi több.