Mindenekelőtt tisztázzuk, hogy Horváth Márton vagyok és nem Bede Márton, továbbá a világért sem akarom plagizálni - az általam egyébként nagyra tisztelt - khm... publicista Menő, nem menő rovatát az Indexről, de ehhez a témához annyira illett ez, hogy nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Ha nem tetszik, akkor szóljatok, vagy töröljetek, bánom is én, úgyis "senkiháziak kezében van a popszakma". :DDD
És még valamit szeretnék előre leszögezni: nem értek a zenéhez, zenélni sem tudok (igaz, kísérlet volt és van is rá :D), az alter stílust sem ismerem annyira, kevés számot hallottam, satöbbi, magyarul egy kibaszott kívülálló, hozzá nem értő faszkalap vagyok, akinek mindezek ellenére VAN A TÉMÁRÓL VÉLEMÉNYE. És el is fogom mondani, mi az. :)
Szóval van ez az alter. De mi is ez? Eszik vagy isszák?
Először is határozzuk meg kizárásos alapon: minden alter, ami nem pop, rock, punk, metal, dance, rap, hip-hop, ska és szimfonikus zene. Hát... valahogy nem az igazi ez a megfogalmazás. Főleg azért nem, mert tágabb értelemben véve az alter a rock része, sőt, leánykori neve is alternatív rock.
Ha másfelől akarjuk megközelíteni a témát, akkor azt kell mondanunk, hogy az alter, mint stílus, jóval több szimpla zenehallgatási szokásoknál. Ez egy életfelfogás, egy filozófia, egy öltözködési trend: tekerj egy sálat és/vagy kendőt a nyakadra nyáron, aggasd tele az alkarodat karkötőkkel (lehetőleg fagolyóssal), magadra öltött ruháid pompázzanak a látható színtartomány lehető legtöbb színében, húzz fel a lábadra egy tornacipőt, és úgy nagyjából kész is, alter vagy. Ha mindez még rasztahajjal is párosul, nem is lehetnél ennél menőbb. Mert ugye mi az alter lényege? Valahogy egyedinek lenni, különbözni a nagy átlagtól, a kommersztől és úgy nagyjából minden más stílustól, ha egy mód van rá. Öltözködj kreatívan, úgy, ahogy senki más, és tessék. Javítsatok ki, ha tévednék.
Én személy szerint úgy gondolom, hogy ez az alterság menő, és egyre többen fanyalodnak erre, mikor kinőnek a punkkorszak idióta feketéségéből, a fémcuccokból és acélbetétes bakancsból, vagy mondjuk megunják a divat aktuális trendjeit, és valamilyen szolid módon, de el akarnak térni a tömegtől. Az alternatíva, az egy lehetséges másik út, egy opció, amivel vagy élsz, vagy nem. Hát, manapság sokan élnek vele. És az a durva, hogy egyre többen. (Főleg bölcsészlányok: egy bölcsészlány ugyanis nagy valószínűséggel alteres, és fordítva: egy alteres csaj nagy valószínűséggel bölcsész.)
Kibaszott menő lett manapság például alternatív zenét hallgatni, mármint azt a fajtát, amit mi magyarok annak tekintünk. Én úgy gondolom, hogy a stílus úttörője, öregapja és egyben meghonosítója nálunk a Kispál és a borz nevű együttes volt, amely méltán örvend hatalmas népszerűségnek (rajtuk kívül még egy zenekar van, aki nélkül hazai fesztivált nem tudunk elképzelni, az pedig a Tankcsapda). Meg is érdemlik: jó zenét játszanak, jól, sokaknak. A Kispálból nőtt ki a Kiscsillag, amiben Lovasiék végre beleírhatják minden ötletüket. Aztán ott van ugye a Quimby vagy 30Y, amely két zenekar már szintén arrafele tart, hogy jóformán minden valamit is magára adó magyar fesztiválon ott a helyük. Ne felejtkezzünk el a kisebbekről (vagy legalábbis a kevésbé népszerűekről) sem: Vad Fruttik, Hiperkarma, Emil.Rulez!, Amorf Ördögök, Kaukázus, satöbbi.
Felvetődik a kérdés, amit már az eleje óta boncolgatunk, mégsem jutottunk vele előre semmit: miről ismerszik meg az alternatív rock? Véleményem szerint elsősorban a rendkívül erős, már-már szépirodalmi mélységű szövegekről, szövegcentrikus nótákról. Hát igen, azt mondom, hogy szépirodalmi, pedig lófaszt, szépnek szép, de azért az irodalmat ne keverjük ide, mert sértődés lesz belőle. Ezekben a szövegekben én néha valami erőltetett költőiséget érzek, valami olyasmit, mintha direkt az lenne a cél, hogy minél inkább nyakatekert, hatásvadász, lehetőleg mindentől elütő, és igen, megvan a legjobb szó rá, kifejezetten avantgárd stílusú (tudjuk: szabad asszociáció, műfaji kötöttségek hiánya, stb.) lírai költemény legyen egy dalszövegből. Néha pedig kifejezetten az az ember érzése, mintha a szöveg írója tépett volna egy durvát, és az egészséges haluzás közben felböfögött magából szavakat, mondatokat, mindezt másnap, kijózanodás után rímekbe foglalta, és tessék, kész, ez a művészet. Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy ez általános jelenség, de még ha az is lenne, a szövegek ettől nem lesznek kevésbé jók. Csak meglehetősen ciki, ha érezni rajtuk az izzadságszagot.
A zene már csak a körítés, mindennek a dalba foglalása, eladhatóvá tétele. Persze azért erre is van pár jellemző vonás: a szöveget inkább narrálják, eldarálják, dallamosítva felolvassák, másik esetben pedig üvöltik. Ritka a több oktávnyi kiéneklés, a játékos, sziporkázó dallamiság, helyette inkább folyton visszatérő motívumok és a meglepő módon, de kifejezetten hangulatos monotonitás a jellemző.
És akkor most következzék a személyes vallomásom: ez mind szép és jó, csak ez nekem valahogy nem jön be. Nem tud meghatni. Vannak zseniális, jól sikerült dalok, szó se róla: a Kispáltól a Ha az életben vagy a Szőkített nő, esetleg a Kaukázustól a Szalai Éva például kifejezetten kellemes, hangulatos nóták. De észre kell venni, hogy pont azért lett belőlük sláger, mert visszanyúltak a fősodorhoz, tele vannak rockos elemekkel: van bennük dallam, rendes ének, és igen, tényleg isteni a szövegük. Azt kellene felfogni végre, hogy attól még, mert írtunk egy hallgathatatlan számot világmegváltó (vagy legalábbis annak szánt) szöveggel, még nem vagyunk sem forradalmiak, sem az újhullám képviselői, és még véletlenül sem a könnyűzene megreformálói. A felesleges művészieskedés helyett inkább meg kellene próbálni igazi érzelmeket reprezentáló, valóban jó szövegeket és zenéket írni, ugyanis jól láthatóan tehetségben nincs hiány, ezt mára klasszikussá vált alter számok sora bizonyítja.
Hogy összességében mit tudok mondani? Hát úgy nagyjából azt, hogy a fentiek ellenére úgy gondolom, hogy az általam említett zenekarok kifejezetten igényes muzsikát játszanak, amit hülyeség lenne szimplán leszarozni, mert nekem nem tetszik. Egyáltalán nem erről van szó. Engem csak az zavar igazán, hogy egyesek írnak egy szar számot, és meg vannak róla győződve, hogy ez itt a műfaj megújítása; továbbá ezt sokan meghallgatják, sőt, eljátszák mások előtt, hogy még tetszik is nekik, mert mennyire menő már, ha az ember ilyen magasröptű, mások által meg nem értett zenéket hallgat. Pedig nem az. Kaukázus vagy mondjuk Vad fruttik koncertre járni ugyan menő, bizonyos körökben még fel is lehet vágni vele, de kiírni Iwiwre egy Youtube linket egy lájtosított posztmodern vers megzenésítését istenítve, attól elájulva, azt a művészet Csomolungmájának tekintve, na az szerintem igenis ciki és vérgyász.
Mindezek ellenére, ezekkel együtt vagy éppen ezért, én csak arra tudom buzdítani a kedves olvasót, hogy kóstolja meg ezeket a zenéket, aztán ha ízlik, menjen el koncertre, írassa alá a seggét a frontemberrel (ha alteréknél még van ilyen, ugye), ne fürödjön egy hónapig, és küldjön el engem a jó büdös picsába. Ki tudja, lehet megérdemlem.
Ami tetszik:
Kispál és a Borz - Ha az életben
Kispál és a Borz - Szőkített nő
Vad Fruttik - Nekem senkim sincsen
és még van pár...
UPDATE: Kommentben nyugodtan lehet anyázni, vitatkozni, beszólni, sőt, előfordulhat, hogy (részben) megváltoztatom a véleményem. Mert én olyan vagyok, hogy tudok kompromisszumot kötni és elismerem, ha a másiknak van igaza.
