Nagyon jól tudom, hogy kár erre pazarolni a virtuális tintát, de akkor is: régi, már-már gyerekkori álmom írni egy szösszenetet a magyar sajtóról, úgy egészében. Nagyon kényes a téma, ráadásul 19 évesen talán éretlen, hozzá nem értő kis taknyosnak, továbbá arctalan bloggernek címkézvén csak legyintenek egyet ezeken a sorokon - már ha olvassák -, én mégis belenyúlok a darázsfészekbe, oszt lesz ami lesz.
Kezdjük rögtön a Népszabadsággal, ami jelenleg Magyarország legolvasottabb napilapja. Nem is csoda: az átkosban ez volt a pártlap, az egyetlen elfogadható sajtóorgánum (a Népsport mellett ugye...), boldog-boldogtalan ezt lapozta a SZOT-üdülőben, a gyárban, disznóvágás után levezetésképp, a KISZ-klub bőrfoteljeiben, mindenhol. Nos, a rendszerváltás után a lap próbálta egybetartani népes táborát, és ez nagyjából sikerült is neki. Az ideológia mérsékelten ballib maradt, ezt a függetlenség látszatával, nomeg némi természetes bulvárosodással fűszerezték. A Népszabadság azóta is A NAPILAP, és néha hiába teljesen ízetlen a publicisztikai rovat, a szerzők (például az örökzöldeket ipari mennyiségben gyártó Debreczeni József) mégis megkerülhetetlenek. Jelen pillanatban az újság MSZP-hez lojális, kormányhű sajtótermék.
Az örök második a Hazafias Népfront lapjából újra a klasszikus névhez visszatérő, a fekete-fehér minimál-dizájnhoz makacsul ragaszkodó Magyar Nemzet. Koromnál fogva nem tudom, hogy az újság milyen utat járt be napjainkig, viszont az teljesen világos, hogy ki a célközönség: a polgári középosztály, valamint a nyugdíjasok. Mivel jóformán minden jobbos sajtómunkás itt koncentrálódott a Magyar Hírlap pálfordulása előtt, ezért nagyon erős szerkesztőgárda alakult ki. Nagy kár, hogy a lap teljesen átvette a Fidesz retorikáját, Orbánékhoz hasonlóan a kormány szociális ellenzékévé és a kisemberek érdekképviseletévé silányult. Persze, egy ellenzéki lapnak valahol tényleg az a küldetése, hogy a kórházvédők harcát felkarolja és tudósítson a magyar vidéken uralkodó anarchiáról, de akármennyire is szar a helyzet, a dolgok ilyen fokú túldramatizálása megmosolyogtató tud lenni. És ez gáz.
Na és igazából itt van jelen poszt ihletadója, személyes kedvencem, a listánkban most épp a bronzérmet elcsípett újság, a nagy hagyományokkal rendelkező, 1877-ben megalapított, bevallottan szociáldemokrata szellemiségű, Kapolyi László által támogatott Népszava. A kormány közeli sajtóorgánum jómunkásemberei tudják a dolgukat, egyszerű a recept: csak a jó, propaganda-értékű hírekkel foglalkoznak, azokat lehetőleg címlapra is teszik (elsőként adnak hírt a nagy infrastrukturális beruházásokról, oldalakat szánnak a híd- és autópálya-avatásoknak, a kormány aktuális programjait töviről-hegyire kielemzik és szaporán bólogatnak rá, satöbbi), az állandó náci és fasisztaveszéllyel, antiszemitizmussal és a Magyar Gárdával riogatnak, valamint úgy tesznek, mintha a Fidesz lenne kormányon, és kizárólag őket cikizik (például fideszes városokban nyomoznak korrupciógyanús ügyek után). Ja, és Andrassew Ivánról is szót ejtünk mindjárt, ne tessék aggódni.
Végül, de nem utolsó sorban itt van a Magyar Nemzet kistestvére, a totál ugyanazt egy kicsit másképpen képviselő Magyar Hírlap. Ilyen lap születik a jobboldalon a második leggyorsabb spermából. Vajh milyen lehet a többi?! Ráadásul a Népszavához hasonlóan a Magyar Hírlap is vígan csődbe menne Széles Gábor rendszeres tőkeinjekciói nélkül. A szebb napokat is látott újság egyébként mindezek ellenére meglepően jó olvasmány, a design tetszetős, a cikkek és vélemények kellemesen kiegészítik a Magyar Nemzetet, de a másodhegedűs szerep megmaradt, és ugye miért válasszuk a szamarat, ha lovunk is van? Pár, Magyar Nemzetből átvándorolt tollforgatóért megéri: sehol máshol nem olvashatunk például Bayer Zsoltot romákkal vagy zsidókkal foglalkozni, de a teljesség mindenféle igénye nélkül itt dolgozik most Torkos Matild vagy éppen Szajlai Csaba. Nyami.
Ha tehetném, ezeket az újságokat nap mint nap olvasnám, mert néha orgazmus-közeli élményeket nyújtanak (tudom, súlyos problémáim vannak :D). Van a perverzitásnak egy olyan foka ugyanis, amikor mindez nem hogy idegesítő, hanem teljesen élvezhető. Élvezhető összevetni egy Népszabadságot egy Magyar Nemzettel, egy Népszavát egy Magyar Hírlappal, egy Heti Választ egy 168 Órával, egy Demokratát egy Magyar Naranccsal, a Hír TV-t az ATV-vel és így tovább. Ha valaki teljesen képben akar lenni, akkor mindent olvasnia kell. Vagy nyomja be a gépet és menjen fel a netre.
Talán sokan nem tulajdonítanak ennek jelentőséget, de 2008-at írunk. Az elektronikus sajtó, a blogszféra, a netes fórumok ma már nem az űrtechnológia kategóriájába tartoznak, hanem teljesen hétköznapi, velünk élő dolgok. (Tóta W. már párszor megénekelte, hogy ez milyen fasza, én most speciel nem írott sajtót jöttem temetni.) Az Index például teljesen új színt hozott a magyar újságírás világába. A maga közvetlenségével, fiatalos, lendületes, szórakoztató stílusával, egyszerűségével és frissességével, a bloggertársadalom felkarolásával a legnépszerűbb online hírportállá vált, sőt, már talán több is annál. És itt jön a képbe Andrassew Iván, akinek hivatásos újságíróként nagyon fáj, hogy a megmondás nem csak a kiválasztott véleményformálók úri passziója, hanem bizony sok amatőr, netán tárgyi tévedésekbe is beleeső blogger is hangot ad gondolatainak a digitális hasábokon (magamat is beleértve). Ez van, ez a XXI. század: lehet szeretni vagy nem szeretni, de előbb-utóbb el kell fogadni. Ámen.
UPDATE: Hihetetlen, de különösebb fikázás nélkül kibírtam ezt a posztot. Pedig pár embernek simán kijárna a faszkorbács, báj dö véj.
