Előljáróban szögezzük le, hogy A lovasíjász c. film témája és hangulata alapján igazi csemege, bátran ajánlom mindenkinek. Fontos missziója van, nem csak bemutat, hanem nevelni is szeretne. A magyarság számára egy viszonyítási pont lehetett volna, ha korrekt módon, több intellektussal csinálják meg. Épp ezért fáj számomra, hogy a korábban Kovács Lázárral a Recept Klubban bohóckodó, újabban látványosan is a "nemzeti" oldal mellé húzó Kaszás Géza rendező csak népszerűsíteni szerette volna a lovasíjászatot, de igazából nem akart belemélyedni a témába. Ez pedig egy marketingstratégiának kiváló, de egy korrekt filmhez kevés.

Ezzel szemben Kassai Lajos tevékenységéről csak a tisztelet hangján lehet megszólalni. A története mesébe illő sikersztori: egy igazi self-made man-ről beszélünk, aki a semmiből küzdötte fel magát a csúcsig. (Ráadásul abban is igazi példakép, hogy ő nem sikeres akart lenni, csupán azt csinálni, amit szeret. Ő úgy fogalmaz, beteljesíteni a sorsát.) Nem sokan mondhatják el magukról a világon, hogy saját sportágat találtak ki, amelynek egyszemélyben alapítói, világbajnokai és tanítómesterei. A csóró proliból mára sikeres üzletember és karizmatikus vezető lett, hatalmas és gyönyörű birtokkal, lovasíjász akadémiával és számtalan előkelő meghívással a világ legtávolabbi pontjairól. Kassai tehát egy olyan ritka ember a mai világban, akit nem a média csinált meg, aki nem csak a levegőbe beszél, hanem minden szava mögött ott van a fedezet. Ha valami, akkor ez megsüvegelendő teljesítmény - és Kassai van annyira eredeti fickó, hogy filmet készítsenek róla. De ne ilyet.

A lovasíjász ugyanis a műfaji megjelölés ellenére nem dokumentumfilm. Tele van szőve erőltetett játékfilmes elemekkel, de attól is messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. A lovasíjász leginkább egy két órára nyújtott hangulatos videoklip; egy igényesen vágott, hatásvadász reklámszpot; egy nagy kiállítású, profi imázsfilm. Ha az volt a cél, hogy megszólítsák az erre fogékony szubkultúrát és fiatalok tömegeit toborozzák a sportág számára, akkor meg kell hagyni, maradéktalanul sikerrel jártak. A legnagyobb Kassai-fanatikusok nyilván imádni fogják a filmet, de a belső közönségen kívül itt vagyunk mi, egyszeri nézők, velünk mi lesz? Nah, ez az a kérdés, amivel az objektivitását a Kassai iránti rajongó szerelmében feloldó Kaszás Géza egyszerűen nem akart foglalkozni. Így hát nem csoda, ha felemás érzésekkel jöttem ki a vetítés után.

Nehéz eldönteni, hogy a rendező instruálta a film szereplőit, vagy Kassaiék találták ki, miről szóljon a film - mindenesetre akárki is a ludas, a végeredmény meglehetősen középszerű lett. Már-már ízléstelenül patetikus és túlkomponált A lovasíjász és ez menthetetlenül rányomja a bélyegét az egész filmre. A rendező olyan mértékű csöpögő pátosszal nyúl a saját hőséhez, ami egyszerűen méltatlan a filmszalaghoz. A filmet ugyanis nem azért találták ki, hogy a rendező bemutassa a mámoros vízióját egy hús-vér emberről, és hogy a jelenetek ügyes (vagy kevésbé ügyes) egymás mögé rakosgatása után eljuttasson minket egy olyan érzelmi állapotba, amelyben együtt részegülünk bele az imádat tárgyába és a címszereplővel közösen, egy ritmusban kocogunk, ügetünk, üvöltünk és lövünk, hogy aztán a stáblista után legszívesebben azonnal íjat ragadjunk és kimenjünk egyet nyilazni a legközelebbi zöldövezetbe. Aljas manipuláció ez a tudatalattival a rendező részéről, ami megbocsáthatatlan. Én kifejezetten romantikus és szentimentális embernek tartom magam, és úgy gondolom, a pátosznak megvan a maga helye akkor, ha van mögötte valamilyen művészi koncepció; ha a fülbemászó zene és a képek összhangja, az unásig használt lassítás effekt nem a célja, hanem az eszköze csupán a befogadói élmény elérésének. Magyarul arról van szó, hogy a rendező ne vonjon be ebbe a gátlástalan flörtbe, pusztán azért, mert neki ebben esztétikai élvezete telik. A Leone-filmekben is van háttérzene, de az ott a szereplők lelkivilágát hivatott elénk tárni, konkrét dramaturgiai jelentősége van, itt viszont önmagáért való - és bár roppantul hatásos, de a negyedik tökugyanolyan jelenetnél már kong az ürességtől. Kaszás Géza egyszerűen nem bírta megállni, hogy ne magának és Kassai párszáz hívének forgasson le egy filmet, hanem a nagyközönségnek. Néha a kevesebb több: lehetett volna ezt jóízléssel is csinálni.

Nekem az volt az érzésem, hogy néhány jelenet kifejezetten erőltetett, teátrális és csupán a kamerának szól. Kassai bár szépen beszél és jól adja elő magát, nem színész, a rendező sokszor mégis ezt várja el tőle. Soroljam a problémákat? A tűznél való beszélgetés mintha Matula bácsi és Tutajos között zajlana, egyáltalán nem illik oda, de nálam a film vége is kiveri a biztosítékot a jelentőségteljesen visszatekintő főhőssel. Értjük az üzenetet, többen követik a mestert, jön a következő generáció, örülünk is neki, de valahogy fura az egész. Játékfilmnek kevés, dokumentumfilmnek sok, reklámfilmnek hosszú.

Van egyéb baj is A lovasíjásszal. A film arra hivatott, hogy rögzítse Kassai Lajos munkásságát, ehhez képest nyakon van öntve egy rakás ideológiai maszlaggal. Miért akarja nekem a film bizonygatni, hogy a magyarok a hunok leszármazottai? Teljesen indokolatlan a film elején a 10 perces mongóliai epizód, amelyben le akarják nyomni a torkomon, hogy a finnugor elmélet baromság, és a tények ellenében már nem sokáig fenntartható. Ráadásul messziről bűzlik, hogy megrendezett jelenetről van szó, görcsös és izzadságszagú az egész. Nem hiszem, hogy Kaszás Géza vagy épp Kassai Lajos feladata lenne dönteni ebben a kérdésben. Én is szkeptikusan állok hozzá a finnugor eredet-teóriához, és esküszöm, szeretném is hinni, hogy a hunok (vagy szkíták) leszármazottai vagyunk, de mocskos propagandának tartom, hogy ezt a véleményt egy egyébként hiteles, autentikus személy szájába adják (vagy épp ő ragaszkodik hozzá, hogy kimondja, mindegy) és nekem most ezt el kéne fogadnom. Miért jár egy csomagban a lovasíjászat és a hun rokonság? Ha jól tudom, Kassai Lajos bármennyire is érzi ezt a műfajt, nem folytatólagos hagyomány útján tanulta, hanem saját maga alkotta meg ezt a sportot. "Nem az ősöket követjük, hanem azt követjük, amit az ősök követtek" - hangzik a tetszetős mottó. Igen, lehet, hogy így csinálták anno a hunok és igen, lehet ők a magyarok ősei - de ezt egy közös portfólióban árulni a nézőnek teljesen indokolatlan. Én szívesen meghallgatom Kassai véleményét a kérdésben, és aztán vagy meggyőz, vagy sem - de könyörgöm, ilyet ne játsszunk, hogy a lovasíjászattal együtt kapok egy vélt vagy valós identitást is! Maradjunk annyiban, hogy Kassai igyekszik rekonstruálni az egykori nomád ázsiai népek (köztük a magyar) harci kultúráját, hagyományait, és ezért hálásak is vagyunk neki, de ne kapcsoljuk egybe mindezt Habsburg-ármánykodással és eredetmítosszal, az dőljön el egy másik filmben, egy másik vitában, ne rontsuk el ezzel a filmet. 

További probléma, hogy Kassai annyira felmagasztosodik a filmben, mintha valami mítoszt vagy vallást szeretnénk rá építeni. Konkrétan a filmben megtörténik az a gyalázat, hogy Kassai kiáll a Kínai Nagy Falra és  mintegy Attila, a nagy király reinkarnációjaként idézi fel az ősök szellemét: „Térdre kényszerítettük, akinek térde volt, fejet hajtattunk azokkal, akiknek feje volt. (...) Nekem hódol minden nép” Ilyen arcpirító szégyentelenség hogy fordulhat elő? Erre mi szükség volt?! Huhh... Odáig még rendben van, hogy Kassai és az általa szervezett közösség számára a lovasíjászat több, mint sport: hagyománytisztelet, életvezetési credo, természetszeretet és a harmónia maga. Harcművészet. Egyfajta beavatási szertartás, meditáció, misztikus élmény. Csak üdvözülni tudom, hogy ezt az útját választották annak, hogy elkülönbözzenek, hogy kivonuljanak ebből a rothadt fogyasztói társadalomból és hogy valamit megőrizzenek egy méltatlanul elfeledett kultúrából, ami talánk népünk sajátja volt egykoron. Ez egy igenis élő, lélegző, lüktető kultúraápolás, és mint ilyen, nagyon helyes, hogy van. Kassait viszont spirituális vezetőnek beállítani nem csak túlzás, hanem szélhámosság is. Szó se róla, amit a lovasíjászatról és az ahhoz kapcsolódó testi-lelki harmóniáról tud, az csodálatos és öröm hallgatni a szavait. A gondolatai között vannak megfontolandó szentenciák, nem filléres bölcsességeket hallunk tőle, de sok mindenről nem beszél, mert a rendező nem kérdezte meg róla, nem szembesítette vele, pedig érdemes lett volna. A YouTube-on fellelhető interjúkból jóval többet tudhatunk meg Kassai világnézetéről - és egy kifejezetten szimpatikus, őszinte, szerény ember képe dereng fel előttünk. De nem tudjuk, hogy mind Kassai Lajos személyében, mind az általa interpretált lovasíjászatban mennyi a történeti hagyományőrzés, a fikció, a sport és a harcművészet. Vagy ez mind jelen van egyszerre? Kassai jellemét sem ismerjük meg, pedig engem érdekelt volna, mi van a lovasíjász vértezet mögött. Vajon a magánéletét is azzal a derűs nyugalommal éli, mint amilyen pózban szokott mutatkozni? Mennyire önazonos? Én szeretném hinni, hogy nagyon, de akár Kaszás Géza is utánajárhatott volna ennek. Ha már dokumentumfilmet csinálunk, ugye. 

Így a végére, azt hiszem, rájöttem, miért ennyire népszerű ez a fickó. (Azon felül, hogy tényleg egy különleges ember, aki mintha tényleg valami kiválasztott lenne.) Egész egyszerűen olyan értékeket képvisel, olyan princípiumokat mutat fel, amelyek sok ember számára (kimondva vagy kimondatlanul) nagyon hiányoznak a mai világból. Csupa férfias erények: erő, bátorság, hit, szenvedély, karizma. Annak az embernek, aki ezeket magában egyesíti, nem lehet ellenállni. Valahogy ő lett az apafigura, akit mindannyian szerettünk volna apánknak. Mindenkinek szüksége van egy ilyen lelki vezetőre. De hiába érzi mindenki, hogy szüksége lenne egy Messiásra, aki eligazítja a világban, sajnos nem Kassai Lajos lesz az. Lehet őt szeretni, lehet tisztelni, követni, tanulni is lehet tőle, de ő nem válthat meg. A lovasíjászat sem. A lovasíjászat csak segít megismerni önmagad úgy, hogy mindeközben még jól is szórakozol. És ez nem kevés.

(6/10)