A honvédelmi miniszter szomorú kötelességének eleget téve tegnap bejelentette, hogy hosszú idő után ismét meghalt egy magyar katona (ezúttal egy hölgy) Afganisztánban. A magyar konvojt RPG-s támadás érte, tűzharc bontakozott ki, amiben már viszont a hazai egységek nem vettek részt. A többi sebesült állapota kielégítő, habár egy ember még válságos állapotban van jelen sorok írásakor. Reméljük, nem lesz több áldozat és ezúton is részvétemet küldöm a gyászoló családnak és együttérzek a többi vitéz regrutáért aggódó hozzátartozókkal. Tényleg nem lehet nekik egyszerű, mindenkit elszomorít ez a tragédia, egy becsületes honvéddel kevesebbek lettünk.

 

Csakhogy és de. Azon megdöbbenni és látványosan sajnálkozni, hogy időnként tragédia történik egy ilyen meredek helyen, mint Afganisztán, na, az rohadtul nem menő. Sőt, egyenesen izzó. Amikor a média és a közvélemény mártírt farag a szerencsétlen elhunytból, sokan elfelejtik azt az aprócska és cseppet sem elhanyagolható tényt, hogy az adott illető önszántából indult háborúzni a világ egyik legveszélyesebb térségébe. Nem virágot szedni indult a végtelen mákmezőkre, nem turistaként fordult meg Baghlanban, hanem hogy kifüstöljék a hegyekből a póverkedő buckalakókat. Zsoldosként. Jó persze, nyilván nem a magyarokat küldték a front elejére golyófogónak, meg leginkább az újjáépítésben és a helyi rendvédelmi erők kiképzésében vettek részt csapataink, de hát bazmeg, a háború attól még háború. Csak a nyeretlen kétévesek lepődnek meg rajta, hogy ott emberek meg szoktak halni. Ez egy ilyen hivatás, van sok szépsége is, Balassi meg is énekelte, de hát csúnyán benne van a pakliban, hogy ott az ember feldobja a talpát. Ezért van korkedvezményes nyugdíj, veszélyességi pótlék, meg anyámkínja. Aki ezt választotta, az vállalta az ezzel járó veszélyeket.

 

Manapság azonban az embereknek fogalmuk sincs arról, mi is az, hogy háború. Én sem tudom. Nem voltam sorkatona, nem is leszek, apám szerint sosem leszek így rendes férfi, és lehet, hogy igaza van. Ebben az elkényelmesedett világban senki nincsen hozzászokva az ellentől való félelemhez, a vérhez, a hadviseléshez - ezek a csúnya dolgok már emberöltők óta elkerülik a bolygó ezen kietlen táját. Gyorsan hozzá is tenném, hogy szerencsére. Bátorság és kitartás a mai időkben már csak a sportolók osztályrésze, a legtöbben már csak a számítógépükön találkoznak igazán komoly konfliktusokkal (mondjuk verik is rá a nyálukat jó igényessen).

 

Az az igazság, ma már alig akadnak igazán tisztességes háborúk, amikor két vagy több hatalom egymásnak feszül, és vérre menő, ádáz harcot vív. A második világháború óta említésre érdemes fegyvercsörtetés nem volt, Korea, Vietnám, Irak vagy éppen Afganisztán is csak babazsúr volt a második világégéshez képest. (Ezen persze csak a elvetemült háború-buzik sajnálkoznak, akik az airsoft és egyebek segítségével élik ki beteges perverzióikat, de ha valódi háborús helyzetbe csöppennének, szaros alsógatyával, sírva futnának haza az anyukájukig.) Hogy mi az oka ennek? Talán az ENSZ és a NATO létrejötte, talán a tömegpusztító fegyverektől való félelem, talán az erőszaktól való ódzkodás, talán hogy puhapöcsök vezetik az országokat, talán a kultúra változása, vagy csak egyszerűen annyi, hogy manapság már megértették a fejlettebb országok, hogy felesleges állandóan összemérni, hogy kinek nagyobb a farka, mindenki inkább a jólétre törekedett, nem a hódításra. Úgy tűnik, hogy az emberiség nagy része talán kinőtt ebből végleg, soha nem is lesznek már igazán jó, hosszú hadjáratok. 

 

Egy másik oldalról is közelítsük meg a kérdést: katonának lenni mindig is menő volt. Már az ókorban is ezerszer jobb arcok voltak a spártai hopliták, mint a sok athéni okoskodó kistáska, de később sem volt kevésbé kúl gyakni a gaz ellent akár lóháton, akár bombázón ülve. Magyar vitéznek lenni pedig különösen elnök volt mindig, hiszen állandóan a nagyfiúk kötöttek belénk, akiket mindig sokkal jobb érzés és sokkal nagyobb dicsőség agyonverni, főleg egy honvédelmi akció keretében. Alig lehetett menőbb figura a XIX. században, mint az a veterán, aki Kossuthék seregében kurucoskodott a '48-'49-es szabadságharcban. De a Don kanyarból Csepel biciklivel hazatérő magyar férfiak, vagy az '56-ot megjárt forradalmárok sem cikibbek semmivel. Akkor még élt az emberekben a virtus, akkor még egyenes derékkal állhattunk Európában! 

 

A büszke magyar nép azonban utoljára 1956-ban hallatott magáról, azóta semmi. A szovjet éra alatt még úgy-ahogy volt hadseregünk, de ami ma van, az leginkább valami vicc. Van pár nemzeti ünnepeken parádézó díszszázad, aztán ki lehet pipálni a honvédelmet is. Aki komolyan gondolta ezt a hivatást, már régen elhúzott Magyarországról légióskodni mondjuk a franciákhoz vagy a jenkikhez, pedig semmivel sem tökösebbek az ottani srácok, mint a magyar legények. Na jó, ott bohóckodunk Afganisztánban, de ki vannak velünk segítve a NATO-s tagok, ha állandóan ki kell menteni a seggünket, ha véletlenül harcolni is kellene. Hiába vizionált Ján Slota Szlovákia inváziójára készülő magyar seregeket a Kárpátok alatt (hiányzik is most a mókamester, hogy eltűnt), egyet köllek érteni a Véleményvezérrel, a magyar honvédség jelenleg leginkább közröhej tárgyát képezi. 

 

All my respect a magyar honvédeknek, biztos böcsülettel teszik a dolgokat, és biztos van sok jó szakember Magyarországon, nem akarom bántani őket. De hát Hende Csaba miniszer úr, megkérdezném magától, most akkor mi út van? Világos, hogy minek szánjunk pluszforrást arra, amire felesleges, elvégre nincs fenyegetés, a hadsereg csak akkor bújik elő védett odújaiból, ha az országot az árvíz dúlja, akkor is csak akkor, ha már nyakig ér a szar és még hullámzik is. De hát könyörgöm, előbb-utóbb azért meg kell védenünk magunkat, nemde? A történelem még nem ért véget, nekünk pedig - ha már eddig eljutottunk - kutya kötelességünk túlélni a következő háborúkat is. Amint helyrejön a gazdaság, igenis létre kell hozni egy ütőképes, jól képzett, erős magyar hadsereget, akiket nem kiscserkészként kezelnek a NATO-ban, hanem valódi, tettrekész szövetségesként. Az elhullott hősökre pedig nem csak az ország, hanem mindenki büszke lesz majd.

 

UPDATE: http://index.hu/belfold/2010/12/07/a_hm_szerint/ szánalom...