Nagyon úgy tűnik nekem, hogy a magyar vízilabda (egyébként sokadik) aranygenerációjának végképp leáldozott. A három olimpiai címig eljutott válogatott magja kiöregedett,  a veteránok elhagyták a csapatot, az utánpótlás pedig legjobb esetben is csak konvergál a nagy elődökhöz. Persze, tudom én, hogy még a csapatépítés első fázisában vagyunk, a londoni olimpiára kell ütőképes gárdát összehozni, de mégsem látom azokat a neveket, akikkel sikerülni fog az újabb címvédés. Meglehet az újabb arany, szó se róla - de hogy korszakos csapatunk nem lesz, arra fogadni mernék.

Minden 1997-ben kezdődött. A magyar vízilabda 12 esztendővel ezelőtt romokban hevert, a sportág hazai hagyományához méltatlanul vergődött. Jóformán az 1976-os montreali olimpia óta nem nyertünk semmit. Ekkor nevezték ki szövetségi kapitánnyá az akkor alig ismert, sehol sem jegyzett Kemény Dénest. Három év múlva pedig már olimpiát nyertünk. Elképesztő volt.

Azóta már tudjuk, hogy 2004-ben (drámai finálé után) és 2008-ban is (viszonylag sima meccsen) sikerült újabb aranyakkal gazdagítani a magyar vízilabda amúgy is dicsőséges éremgyűjteményét. Ha csak a zsinórban megszerzett három olimpiai aranyat nézzük, ez hatalmas hegemóniát feltételez - érdekes módon azonban az olimpiák között egyáltalán nem túl fényes a magyarok mérlege. 2004 és 2008 között például semmit sem sikerült nyerni, és valahányszor találkoztunk a szerbekkel, mindig elkalapáltak bennünket. Ez egyrészt jó, mert legalább nem ment el a többiek kedve a játéktól, nem volt egysíkú a sportág, másrészt pedig, a mi szempontunkból ez hullámzó teljesítményre enged következtetni. A következőkben ezt a két dolgot fogom elemezni.

Meglehetősen demoralizáló lehet, ha egy csapatot egymás után háromszor nem lehet megverni. Főleg egy olyan sportágban okozhat gondot a magyar egyeduralom, amely napjainkra sokat veszített népszerűségéből, és már-már a kihalás veszélyezteti. Nem elég látványos, túl vontatott, nem lehet jól eladni - általában ezek a fő érvek a póló ellen. Namost, ha mindezek mellé még az is társul, hogy teljesen mindegy ki hogyan erőlködik, a végén úgyis a magyarok nyernek - naszóval, akkor végképp unalmas lenne az egész. 

Csakhogy ez egyáltalán nem volt így. Mint fentebb megjegyeztem, a válogatott olimpiák közötti teljesítménye meglehetősen hullámzó. Nem akarok most a vélt vagy valós szerbfóbiáról és egyebekről megemlékezni, mert nem az én dolgom, hogy ezt kielemezzem. Viszont azon már érdemes elgondolkodni, hogy miért ilyen szűk a sportág elitje. Ha csak az elmúlt tíz évet tekintjük, teljesen világos, hogy a valaha pólónagyhatalom olaszok és oroszok jelentős meggyengülésével kétpólusúvá vált a vízilabda krémje. Az egyik oldalon Jugoszlávia áll, és a volt utódállamok: Szerbia, Montenegró és Horvátország. A másik oldalon pedig egyes-egyedül mi, a legendás magyar iskola. Felmerül a kérdés, hogy nem-e érdemelt volna meg a miénkhez hasonlóan korszakos generációt kinevelő Szerbia egy olimpiai aranyat? Hatalmas csapat volt az is, tele rengeteg szupertehetségges játékossal Sapicstól Ikodinovicson át Sefikig. 2000-ben az elődöntőben megvertük őket. 2004-ben a döntőben lettek elpáholva. 2008-ban nem mérhettük velük össze erőinket az olimpián, mivel óriási meglepetésként az amerikaiktól kaptak egy hatalmas zakót. Horvátország az olimpián már a negyeddöntőben kiesett, Montenegrót mi vertük ki az elődöntőben. Márpedig a sport nem arról szól, hogy ki érdemli meg, vagy ki nem. Hanem hogy ki a legjobb. Ha a magyaroknál nincsen jobb, akkor miért ne ők nyernének? Oda kell menni, és meg kell verni őket, nem pedig azon sírni, hogy már megint nem jött össze.

Az aranygenerációnak a szerbeknél is leáldozott. Ők is új csapatot építenek. Miután megvertek minket a hétvégén az Uniqum-kupán, a szerb sajtó azt zengi, hogy Londonban már ők az első számú esélyesek. Kemény Dénes is azt nyilatkozta: ez a csapat jelenleg ennyire képes. Már annyira beleszoktunk a tutiba, hogy a magyar publikumnak a világ végét jelentené, ha nem mi nyernénk 2012-ben. Pedig könnyen előfordulhat. És akkor mi van? A délszláv inváziót addig is állítsuk meg a római vb-n, meg a következő világversenyeken - had nyerjen olimpiát végre valaki más is.

Persze az sem lenne tragédia, ha ez megint nekünk sikerülne. Csak el ne menjen a többiek kedve ettől a csodálatos játéktól.