Drámai meccsen kaptunk ki Ghánától 3-2-re. A második félidő, főleg a finálé földöntúli izgalmakat hozott, nagyon nagy játék folyt a pályán. Hatalmasat javult a magyar csapat a második játékrészre, egyértelműen partiban voltunk az afrikaiakkal, sőt, mi domináltunk a gyepen. Ezek a srácok nem adták fel, minden mindegy alapon mentek előre böcsülettel, és meg is lett az eredménye. Nem úgy mentek ki a pályára, mint az A válogatott Portugália ellen, hogy "úgyis kikapunk", hanem elhitték, hogy győzhetnek. És győztek is. Nyilván nem butultam meg, Ghána nyerte a meccset, de mi is nyertünk. Van egy csapatunk, amely nem omlott össze, amely mert és tudott játszani, és amelynek tagjai a ma látottak ellenére győzelmekre vannak ítélve.
1954 óta várunk arra, hogy legyen végre egy olyan szerethető FUTBALLCSAPATUNK (mert hát mégis foci az igazi népi sport nálunk), amelynek lehet szurkolni. Most meg ott tartunk, hogy rögtön kettő is van (ne felejtkezzünk el ugyanis a Debrecenről, amelynek hála 14 év után újra van magyar csapat a Bajnokok Ligájában). Az U20-as válogatott a kezdeti gyengélkedés (csúnyán leszoptunk Hondurastól) után elképesztő meneteléssel jutott a legjobb négyig, ahol egy roppant erős, gyors és agresszív Ghána állta az útját. Persze, el lehetne sorolni, hogy eltiltott volt a csapat lelkének tartott Koman Vladimir meg még vagy fél csapat, vagy hogy az előző két meccs sokat kivett a játékosokból, de az a helyzet állt elő, hogy nem kell magyarázni a bizonyítványt, abszolút felemelt fejjel jöhettünk le a pályáról, szégyenkezésre semmi ok nincsen. A focit gólra játsszák és az ghánaiak eggyel többet lőttek. Ennyi.
Az első meccs után mindenki a szokásos magyarsággal temette a csapatot (sőt, sokan kifejezetten örültek, hogy a "nagyképű fiatalokat" jól megverték), utána pedig a fiúk fokozatosan állították maguk mögé az országot. Ilyenek vagyunk: ha megcsillan a remény, ha jönnek az eredmények, egyszerre beállunk a csapat mögé, egyszerre részesei akarunk lenni a sikernek. Gulácsiék most bebizonyították, hogy kilátástalan helyzetben is van tartás a csapatban, és ha kell, küzdenek az utolsó másodpercig. Csak a Jó Isten tudja, hogy ebben a velejéig rohadt magyar fociban mikor láttunk ilyet utoljára.
Talán sokan azt várták a csapattól, hogy nyerjük meg a világbajnokságot. Én azt mondom, túl szép lett volna. Jó helyen vagyunk a legjobb négy között. Pénteken meg kell nyerni a bronzmeccset, utána pedig dolgozni tovább, hogy - immár a felnőttek világbajnokságán - ott legyünk 2014-ben Brazíliában. Ugyanis ezekre a fiatalokra lehet és kell is építeni, nagyon jó a magyar utánpótlás.
Csakhogy és de. A helyiértékén kell kezelni ezt a sikert is. Pont a poszt vége felé nem akarok ünneprontó lenni, de azért maguk a játékosok mondták, hogy néha lassabb volt az iram, mint egy NB I-es meccsen, tehát azért nem olyan egyszerű a képlet, hogy vb-bornzérmes utánpótlás egyenlő vb-bronzérmes nagycsapat x év múlva. Nem kell itt csodát tenni és egyik pillanatról a másikra vb-t nyerni, dehogy: csak meg kell tartani ezt a mentalitást, nagyjából hozni kell a most látott formát, és akkor már tényleg nem csak múltja, hanem jövője is lesz a magyar futballnak.
