Elnézést, hogy rögtön a címben coming out-tal kezdtem, de úgy érzem, muszáj volt már az elején nyilvánvalóvá tenni érzelmeimet. Nem titkolhattam tovább. A végső lökést az adta meg a kipakoláshoz, hogy a fradi-szurkolók ismét jó hírünket keltik a világban. Ezúttal a német sajtón keresztül javították az országimázst, ugyanis a derék germánok nem restellték megírni, hogy a kemény mag ismét hallatott magáról: megkergették a Herthával tartó újságírókat, a meccs előtt és közben is inzultálták a vendégeket, mindeközben pedig a biztonsági személyzet karba tett kézzel álldogált. A legviccesebb az volt a történetben, hogy néhány felhevült ferencvárosi drukker "Sieg Heil!" felkiáltásokkal próbálta hergelni a maroknyi (mintegy 30 főnyi) német közönséget. Lol, kész, beszarás. (Ez olyan, mint amikor a retardált kisiskolások horogkeresztet karcolnak bele a padba, mert az milyen menő már, meg amikor valamelyik idióta beszabadul a sulirádióhoz, és egy böcsületeset belefingik a mikrofonba. Ennyi telik tőle, ennyit tud, de önelégült vigyorral nyugtázza, hogy milyen jópofa volt.)
Annyira, de annyira szórakoztató a magyar futball, ne is változzon meg! A Labdabiztos blog úttörő (ám nagyon is áldásos) tevékenységének hatására eljutottunk addig, hogy már nem egyszerűen szánalmas és már-már botrányos a hazai futball és a komplett futballkultúra, hanem elképesztően vicces, röhejes, saját maga paródiájaként értelmezve kifejezetten élvezhető. Az más kérdés, hogy az Aranycsapattól milyen bravúrral sikerült idáig leküzdeni magunkat, de ez nem is jelen poszt tárgya.
A lényeg az, hogy a mai magyar foci nem véletlenül fejlődött jóformán szitokszóvá, nem véletlenül alázza, fikázza mindenki, nem véletlenül picsogunk az NB I színvonala miatt. Azon sem kell meglepődni, hogy aki teheti, belerúg a honi labdarúgásba... Rászolgált. A mi kis belterjes futballéletünk ugyanis nem csak ritka szar, hanem a benne mozgó játékosok, edzők, vezetők egyaránt jóformán szemtelenül csak a zsét rakják el és jól visszapofáznak annak, aki ezzel szembesíti őket.
Nálunk a játékosnak az első a pénz. Meg a második és a harmadik is, maga a foci, a csapat, az eredmény sokadrangú. Ő a fociból kíván megélni, ami, mint sport, magyar szinten ugye értelmezhetetlen. Miután azt hiszi magáról, hogy ő húgyozta a Golf-áramlatot, elvárja, hogy minimális edzésmunka és kritikán aluli játéka után megkapja a maga jussát, mikor csak éppen hogy sétálgat a pályán. Tisztelet a kivételnek.
A tipikus magyar edző még ennél is rosszabb. Elvégez valami tanfolyamot, és már úgy oktatja ki a szakmát és az újságírókat, mintha három BL-t nyert volna zsinórban a csapatával. Nyelveket nem beszél, mert minek, szakmai anyagokat nem olvas, mert minek, tudása ellenben megkérdőjelezhetetlen. Kifogáskeresésben pedig első osztályú, mindig talál okot arra, miért nem jönnek az eredmények. Rossz volt a pálya, ellenünk volt a bíró, sok a sérült, kevés a pénz az egyesületnél, satöbbi. A legvisszataszítóbb az a magyar edzői elitben, hogyha egy külföldi, nála fényévekkel profibb kolléga kerül be mondjuk az NB I vérkeringésébe, akkor minden áron próbálja megfúrni, kitúrni, gyalázni, ellehetetleníteni. Kivétel szinte alig van, még ha kívülről ez másképp is látszik.
Persze még le lehetne írni kéjes kárörömmel, hogy a csapatok anyagi helyzete meglehetősen rossz, a stadionok kevés kivétellel szánalmasak, hogy a magyar bajnoki bronzérmes Haladásnak már egy kazah (!) csapat is jóformán megállíthatatlan akadályt jelent, hogy a Magyar Kupa döntőjét két roppant gyenge színvonalú meccs után egy elképesztő nagy lúzerségnek köszönhetően potyagóllal nyeri a bajnoki tabella vége felé tanyázó Budapest Honvéd, és még sorolhatnám... Ehhez képest valóságos csoda, hogy a válogatottnak még mindig jó esélye van, hogy ott legyen a következő vb-n.
Annyira, de annyira mélyre süllyedtünk, hogy komolyan mondom, bármilyen javulás már rontaná az egésznek az élvezeti értékét. Merthogy sportértéke régen nincs, az kurvaélet.
