Amikor több ezer magyar egy emberként tartja vissza a levegőt 2 órán keresztül, amikor komplett családok gyerekestül talpig magyar színekben buzdítják a csapatot, amikor egy Izland elleni döntetlen után hajnalig tartó fieszta kezdődik a pesti utcákon, akkor úgy érzem, igen, ez tényleg erről szól.
Kilószámra talicskázhatjuk haza az aranyakat az olimpiáról, létrehozhatunk közösségteremtő rockoperákat vagy éppen Hosszú Katinka végigverheti a világot úszásban, úgy tűnik, a foci az a valuta ma Magyarországon, amit mindenki elfogad. Úgy látszik, a focimeccsek győzelmi mámorában egymásra borul komcsi és jobber, proli és értelmiségi, mérnök és bölcsész, vidéki és pesti... egyszóval a katarzis, amely Dzsudzsákék diadaljai mentén körvonalazódik, minden törésvonalat elmos. A magyar válogatott sikerei nyomán behegednek a traumák okozta sebek és betemetődnek a hideg polgárháború árkai. Egy rövid időre képesek vagyunk együtt megvallani az identitásunkat: magyarok vagyunk elsősorban - az összes többi identitásunk huszadrangú. Végre egységbe forr a nemzet!
Varázslatos játék a futball, talán pont azért, mert ez az a közös nyelv, amit mindenki megért. Nálunk Magyarországon pedig különösen népszerű, hiszen Puskásék óta futballnagyhatalomnak tartjuk magunkat. Nálunk a foci passzainak üteme valahogy az átlagmagyar szívverését követi, és ebben semmi költői túlzás nincs. Semmilyen más sportág sem képes ekkora tömegeket megmozgatni és semmilyen más sportág sem képes nemzetek önbecslését egy karikacsapásra visszaállítani. A magyar nép már régóta ki volt éhezve erre a sikerre, és most, hogy megkaptuk a delíriumos kelyhet, fenékig szeretnénk kortyolni az eufória poharát. Végre mi magyarok is megízlelhettük azt a közösségi katarzist, amit eddig csak a TV képernyőjén keresztül láthattunk. Különösen fontos ez ebben a széthúzó, konfliktusoktól terhes, ezernyi gonddal küszködő országban. Végre az emberek nem elkeseredettségükben mennek ki az utcára, hanem ünnepelni. Megélni, hogy magyarok. Mert ma jó magyarnak lenni.
Puzsér Róberttől idéznék:
"A válogatott meggyőző szereplése, az Ausztria felett aratott magabiztos győzelem és az Izland elleni katartikus egyenlítés valami olyasmit adott az ország népének, amelyhez hasonlóban a Ceausescu falurombolása elleni tüntetés óta nem volt része: a Kárpát-medencét benépesítő önző massza egy nagy révületben néhány megszentelt pillanatra újra közösséggé vált. Még a futball iránt érdektelen magyarokat is magával ragadta az a légkör, amelyben köztereken, kocsmákban és stadionokban tízezrek szurkolnak a nemzeti válogatott sikeréért. Amit rég nem adnak meg az olimpiai érmek vagy a betegesen átpolitizált nemzeti ünnepek, az most váratlanul megtörtént: a magyar gólok villanófényében a lakosságból nemzet lett, néhány önfeledt percre véget ért a polgárháború."
Annyira kellett már nekünk ez az élmény, mint sivatagban a pohár víz. Azért lehet ennyire népszerű a foci és azért mozgat meg ennyi embert, mert a focival könnyű azonosulni: közérthető, látvonyos sportág. 11 játékos csapatja egymás ellen és be kell juttatni a lasztit az ellenfél hálójába. Ilyen egyszerű. Egy ilyen tornán valójában nem csapatok, hanem nemzetek csapnak össze, ez a napnál világosabb. Akik vállt vállnak vetve küzdenek az arénában, azok a kiválasztott gladiátoraink; ennek a népnek a legérdemesebb, legjelesebb, legkitűnőbb harcosai. És egy foci EB-n keresztül tökéletesen leképezhető egy háború, itt népek csatáznak napról napra, seregek feszülnek egymásnak. Egy válogatott futballtornánál semmi sem tudja a népek közötti vetélkedést, ezt a törzsi múltra visszatekintő ősi rivalizálást plasztikusabban átélhetővé tenni. A civilizációnak hála ezek a nacionalista indulatok nem egymás halomra mészárlásában, hanem a futball keretei között szabadulnak fel. Így elmondható, hogy a foci egyfajta szelepet játszik, amelyen keresztül le lehet vezetni a felgyülemlett agressziót. Nah, ezért vonulnak tömegek az utcára egy-egy meccs után, mert ott valóban egy nép kerekedett felül egy másikon. És a győzelmi tort meg kell ülni, ez nem is lehet kérdés. :)
Tudom, hogy nagyon szentimentálisra vettem a figurát, de hát mit csináljak? Én is a történtek hatása alatt vagyok. Erőt kell merítenünk abból, hogy '56 és '89 után újra hatalmas energiák szabadulnak fel ebben az országban. Most kell okosan sáfárkodni ezzel a lelki plusszal. A nemzet gyarapodására kell fordítani. Lendületből kéne valahogy jobbra fordítani a sorsunkat. Talán azzal, hogy sokan életükben először vettek részt ilyen közösségteremtő élményben, elindul valami. Ha csak büszkébben húzzuk ki magunkat az utcán vagy elássuk a csatabárdot a szomszéddal, már megérte.
De ha másra nem is, arra mindenképp jó ez az egész, hogy a labdarúgásunkat megmentsük. A legjobbjaink erőn felül küzdenek Franciaországban, miközben a magyar foci rohad és ezen nincs mit szépíteni. Nézzünk körül, milyen az NB I., milyen állapotok uralkodnak a magyar bajnokságban, milyen korrupt és jellemtelen ez a közeg. A szakadék szélén állunk, talán ez az utolsó lehetőség, élni kell vele. Én azt mondom, újra kell építeni mindent az alapoktól. Ki kell söpörni a régi edzőelitet, takarodjanak az élvonalból és többé ne húzzák vissza ballasztként a magyar labdarúgást. Megye 1-be a Pintér Attilákkal, Csank Jánosokkal és Egervári Sándorokkal! Dárdai és Storck leleplezte ennek a belterjes kasztnak az ezeréves hazugságait, nincs rájuk többet szükség. Ráadásul van pofájuk kisajátítani maguknak ezt a sikert, mintha az ő érdemük lenne. Külső szemlélőként okoskodnak, mit hogyan kellene csinálni, de amikor a tettek mezejére kéne lépni, valahogy mindig elbuknak. Mi lenne, ha ezeket a semmirekellő kókler szájhősöket többé nem hívnák meg "szakérteni" sehova? Zéró tolerancia a magyar foci veteránjai felé! Dobjuk ki a levitézlett magyar edzőelitet és neveljünk ki egy következő generációt! A magyar futballnak megtisztulásra van szüksége a legalsóbb szinteken is, hogy ne kelljen kimenekíteni a válogatott játékosokat a magyar közegből, ha sikert szeretnénk elérni velük... Aztán létrehozhatnánk egy agendát, hogyan képzeljük el magunkat a világban. Pár javaslatom:
- Hagyjuk magunk mögött a múltat és lépjünk ki Puskásék árnyékából! Definiáljuk magunkat újra!
- Alkossuk meg az NB I. új koncepcióját, amelynek lényege a magyar játékosok előtérbe helyezése lenne, a fiatalok szerepeltetése!
- Világítsuk át a botrányos magyar akadémiai rendszert és végre használjuk ki okosan a sok infrastukturális fejlesztést!
- Csábítsuk vissza a magyar szurkolókat a stadionokba! Világos, hogy a válogatott szereplése jóval átélhetőbb mindenkinek, de színvonalas klubfutball nélkül nem lehet tartós a megkapaszkodásunk a világelitben.
- Hozzuk vissza a morált a futballba: legyünk mi a legszimpatikusabb válogatott. Ne taktikázzunk, ne számolgassunk, hanem támadjunk bátran és működjünk együtt mindig csapatként, ne pedig egyéniségek összességeként!
- Ha van még magyaros stílus, akkor valahogy építsük vissza a játékunkba és fejlesszük tovább, illesszük be a XXI. század futballjába! Legyen egy jól elhatárolható arcéle, egy világos nemzeti karaktere a magyar válogatottnak!
És akkor most vessünk számot kicsit így a csoportkör végén. Picit higgadjunk le. Titkon szerintem mindenki remélte, hogy a csapat képes lehet meglepetéssel előrukkolni az EB-n, de a cél a tisztes helytállás volt. Én előzetesen úgy voltam vele, hogy ha szépen játszunk és nem tömnek ki minket az ellenfelek, akkor már elégedettek lehetünk. Féltettem a mieinket, hogy erős lesz nekik a mezőny. Minden gól, amit lövünk az EB-n, hatalmas élmény lesz - gondoltam korábban. Ha neadjIste' győzünk, az maga a katarzis. Továbbjutásról nem is nagyon álmodoztam, az már tényleg a csoda kategóriája. Ma már valóság. Csoportelsőként jutottunk tovább és a belgákkal játszunk a nyolcaddöntőben. Kishitű voltam, azóta már tudom. Próbálom realistának hazudni magam, de kit akarok átverni? Nem igazán bíztam magunkban, főleg az edzőmeccseken mutatott halovány játék láttán. Ez a magyar mentalitás. Storck és csapata ezt vetkőzte le, és ezért kapott szárnyakat Gera, Király, Dzsudzsák és mindenki.
Önmagában már az is hatalmas siker volt, hogy Dárdai visszaadta a csapatnak a gerincét. Újra elhitték ezek a fiúk és elhitte a közönség is, hogy tudunk futballozni. Aztán hidegzuhanyként ért mindenkit a váltás, pedig számíthattunk rá: jött Storck. Kisöpörte Dárdai stábját, tajtékzott a sajtó és a közvélemény is. Győztes csapaton ne változtass, erre felforgatja az egészet? Őrült ez? Most jövünk csak rá, hogy minderre szükség volt. Storck a saját embereivel akart dolgozni, miért ne adhatnánk neki egy esélyt? Rögtön jött a mélyvíz, a románok elleni rangadó Pesten. 0-0-val végződött. Aztán majdnem győztünk az északírek ellen, de végül ez is döntetlen lett. Feröert nagy nehezen vertük Böde duplájával, végül jött a görögök elleni gólzáporos 4-3. Tét nélkül, a harmadik, pótselejtezős hely biztos tudatában Storck nyugodtan kísérletezhetett. Megnézte, mit tud a csapat támadásban, ha feljebb tolja a védekezést. Lőttük a gólokat, de kaptunk is egy csomót. Nem vártunk bizakodóan a Norvégia elleni pótselejtezőt, és még enyhén fogalmaztam... A semmiből került elő ez a Kleinheisler gyerek és bevágta a norvégoknak. Végre volt valami formája a játékunknak, a védelem is stabilnak tűnt. Nocsak, mi történt itt? Hát, a norvégok biztos bealudtak, alábecsültek minket, a visszavágón tuti sarokba leszünk szorítva... Aha... Parádésan játszottunk, nagyon meggyőző fölénnyel búcsúztattuk a skandinávokat. A játék minden elemében jobbak voltunk. Ritkán látni ilyet magyar csapattól... Elképesztőnek tűnt, nem hittük a szemünknek. Azóta már mindez történelem: ott szakadt át egy gát. Egyrészt 44 év után kijutottunk egy nagy nemzetközi tornára, másrészt úgy tűnt, hogy van csapatunk. Most vagy ennyire ihletett formában játszott mindenki és nagyon összekaptuk magunkat erre a két meccsre, vagy Storck tényleg tud valamit. Az idő őt igazolta: tényleg tud.
Azóta meg amit az EB-n látunk, álomszerű... Ki gondolta volna, hogy ahelyett, hogy pont nélkül sunnyognánk haza az első repülővel, csoportelsőként meccselünk a legjobb 8 közé jutásért a belgákkal? :D A legmerészebb fantáziáimban sem gondoltam erre. Bíztam benne, hogy talán egy meccsen partiban lehetünk Izlanddal vagy az osztrákokkal, de legfeljebb egy döntetlenre éreztem képesnek a csapatot. Hiszen ezek sokkal jobbak, mint Norvégia. Ez már az EB, itt nincs könnyű ellenfél. Lófaszt... A csapat nem elégedett meg azzal, hogy kijutott az EB-re, hanem kőkeményen felkészült és nem turistaként érkeztünk, hanem borítani a papírformát. Mondom, már az is gigászi előrelépés a magyar focinak, hogy Dárdai megváltoztatta a mentalitást. De ez nem volt elég, kijutottunk az EB-re, meggyőző teljesítménnyel. Már ez is hatalmas lökést adhatott volna a magyar focinak, hiszen már a sikerek előtt mindenki focilázban égett. De aztán megvertük a nagyképű, de hamar kifingó osztrákokat, remiztünk a kőkeményen védekező Izlanddal és aztán a tartalékos, átformált csapatunkkal kis híján legyőztük Portugáliát.
De nem csak, hogy hozzuk az eredményeket, hanem szépen is focizunk és meccsről meccsre fejlődünk. Ronaldoék ellen sem számolgattunk, hanem nekik mentünk böcsülettel. Nem lazsáltunk, hanem győzelemre játszottunk. Így kell ezt csinálni! Gera ihletett formában játszott, el mert vállalni egy nagyon rizikós lövést és bombagól lett belőle. Dzsudzsák bebaszta 26-ról, aztán 16-ról is, kit érdekel, hogy megpattant valakin a bogyó? Bátraké a szerencse! Sorsszerűnek érzem ezt az egészet, ennek így kellett történnie. Megérdemeltük. Azt hiszem, joggal vagyunk mi az EB legszimpatikusabb csapata. Persze hiába volt a 2004-es EB-n Csehország, 2008-as EB-n Törökország, 2010-es VB-n Urugay az emberek kedvence - akkor és ott nagy szám volt, de a világ csak a győztesekre emlékszik. A mi sztorink azért mégis egy picit más. Nincs olyan nemzet Európában, akinek a focija egyaránt megjárta a csúcsok csúcsát és a mélységek mélységét. A focink az '50-es években hungarikum volt, oktattuk a világot az Aranycsapattal, aztán eljutottunk oda, ahova. Ekkora zuhanást egy ország sem produkált a nagyok közül, csak mi. És ebből a posványból tudtunk kitápászkodni, mit tápászkodni, valósággal kitörni és újra visszaküzdeni magunkat a legjobbak közé. Remekül debütáltunk és azóta is lendületben vagyunk, megtáltosodott a csapat a sikerektől. Európa imádja ezt a sztorit, a szurkolókkal való különösen szoros kapcsolatát a játékosoknak, a csapategységet és persze azt a játékot, amit a pályán nyújtunk. Király Gábor az EB ikonja lett a 40 évével és a szürke mackójával, de Kleinheislerre és Nagy Ádámra is rávetette szemeit a futballvilág. Valami megmagyarázhatatlan bája van ennek a csapatnak, ezért sem meglepő, hogy ekkora szeretet övezi mindenhonnan.
Mint látjuk tehát, a sikerek alapja két mester együttműködésének gyümölcse: a karizmatikus hadvezér Dárdai Pálé, és a munkamániás szent őrült Bernd Storcké. Dárdai visszaadta a válogatott gerincét, Storck pedig maximálisan kiaknázta a játékosokban rejlő potenciált. Dárdai erkölcsi forradalmat hozott az öltözőbe, újra lett tartása a játékosoknak, akik mintegy fellélegezve szabadultak ki a romlott, szennyes magyar közegből. Storck pedig elhitette velük, hogy van keresnivalójuk egy nagy tornán és megmutatta nekik, hogy a korlátaik jóval kijjebb vannak, mint eddig gondolták.
De mégis mit művelt Storck ezzel a csapattal? Olvastam pár szakmai elemzést, ami alapján elmondható, hogy a legfontosabb az volt, hogy eloszlassa a magyar kishitűséget és győzelmi mentalitást adjon a csapatnak. Aztán megtanított minket focizni, kihozta a játékosokból a legtöbbet. Mindenki pontosan tudja, mi a feladata, hogyan kell összedolgozni és végrehajtani a kért utasítást. Ezért kellenek olyan profi szakemberek, mint Dárdai és Storck, akik megfellebezhetetlen szakmai tekintélyek és a játékosok kételkedés nélkül elfogadják őket. Storck minden ellenfél ellen tökéletesen felkészíti a csapatot, mindig a megbeszélt taktikát kell maradéktalanul végrehajtani. De ez még kevés lenne a sikerhez. Mintha csak a Gondviselés akarta volna, rálelt az iszapban, ebben a magyar posványban az igazgyöngyre, a csiszolatlan gyémántra, Kleinheisler Lászlóra, a magyar Messire (vagy Iniestára?) aki olyan kreatívan szervezi a középpályát, hogy lényegében a csapat kulcsjátékosa lett pár meccsen belül. Hát micsoda szeme volt a Storcknak! Minden támadásunk Kleinheisler és Gera összjátékára épül, a duójuk teljes harmóniában dolgozik együtt. Nagy Ádám beépítése a válogatottba szintén telitalálat volt. Storck összerakta ezt a csapatot, amit látunk a pályán, az jórészt az ő zsenialitásának eredménye. Megtalálta a játékosok helyét a csapatban, és így olyan veteránok, mint a 37 éves Gera is szárnyakat kaptak. Mintha mindig is bennük lett volna ez a potenciál, de csak most jött ki igazán. Most került minden puzzledarab egymás mellé, most állt össze a mozaik. Tessék csodálni, mire képesek!
Azt viszont ne tagadjuk le, hogy eddig ez a kiscsapatok EB-je. Izland, Wales, Észak-Írország mind hasítanak. Miért ennyire kiegyenlítettek az erőviszonyok? Ezt próbáltam megfejteni.
- A nagy csapatok játékosai elfáradtak a topligákban, a klubok kizsigerelték őket, míg a kiscsapatok "sehonnai bitangjai" rápihentek az EB-re és csak erre összpontosítanak.
- Profi szakemberek ülnek az utolsó albán kecskebaszók kispadján is, akik fel tudják készíteni a csapatokat úgy, hogy megfelelő ellenállást fejtsenek ki.
- Mindenki taktikusan a biztonságra törekszik, kevés kockázatot vállalnak a csapatok, a lényeg az eredmény, a továbbjutás, nem vállalnak fel nyílt sisakos küzdelmet.
- A nagyok rutinosan „lazsálnak” a csoportkörben, az egyenes kieséses szakaszra tartalékolnak, hogy aztán ott magasabb fokozatra kapcsoljanak.
- Egész egyszerűen nem olyan élesek a legjobbak, nem elég jók, vagy talán nem is akarnak eléggé…
Mindenesetre az EB megmutatta, hogy nem az egyéniségek halmaza hozza a sikert, hanem a nagybetűs CSAPATMUNKA, és ebből a szempontból mi, magyarok igazán örülhetünk, mert talán most eljön a mi időnk.
Fontos szót ejteni az örök károgókról is. Ők a magyar néplélek hordozói, de szerencsére egyre halkabban ízetlenkednek. Nekik lételemük a panaszkodás, valójában azt élvezik a legjobban, hiszen akkor önigazolást nyer a nyomorúságuk. Ők azok, akik azt hiszik, mi egy elátkozott nép vagyunk, akinek soha nem sikerülhet semmi. Valahogy a Himnusz óta ez a magyar néplélek alfája és omegája, a sokat gyötört népről, aki már a jövendőt is (!!!) megbűnhődte. Valójában miről szól ez a sírás-rívás? A felelősségelhárításról. Mindig mások basztak ki velünk, sosem mi tehettünk róla. Hát, a törökök túl sokan voltak. Belesodródtunk a második világháborúba Hitler oldalán. Kis ország vagyunk, tanuljunk meg kicsik lenni. Ismerjük ezeket a mondatokat, nem? Az osztrákok elleni győzelem valóságos pörölycsapás volt a kétkedőkre. Azzal nyugtatták magukat: sebaj, Izland ellen úgysincs semmi esélyünk. Meg egyébként is, az osztrákok nem vettek komolyan minket, nincsenek formában. "Ha még egyszer játszanánk velük, kitömnének minket." - hangzik el a tételmondat. Úgy gondolom, a portugálok ellen mutatott játék után végképp csendre kell inteni ezt a hangos kisebbséget. Ezek után már hiába kapunk ki, biztos vagyok benne, hogy megszégyenülten nem kell hazamennünk. Ez a csapat nem fog belefutni egy 8-1-es pofonba, az qrvaélet. Ebből az álomból nem lesz kijózanodás, mert igenis tudunk focizni és ez már mindenki számára nyilvánvaló.
És a végére még egy utolsó adalék, amiről beszélnünk kell. Ha van valaki, aki annyira hozzátartozik a 2016-os magyar focifeltámadáshoz, mint maga a csapat, akkor az Hajdú B. István. Mostanában igen nagyot megy a csávó, az utóbbi egy évben annyi kommentátori beszólása nemesedett legendává, mint azelőtt összesen… Persze a kommentátorok szövegei a nagy diadalok fényében válnak felejthetetlenné; a sikerek reflektorai világítják meg ezeket a dumákat, hogy azok örökké emlékezetesek maradjanak. Hajdú B. eleinte (még a norvég meccsnél) talán szándék nélkül és tervezetlenül, de úgy látom, ma már egyértelműen tudatosan lovagolja meg a magyar futballválogatott szereplését és mintegy kézen fogva a csapattal, annak 12. embereként együtt lovagol be ő is az örökkévalóságba. Hajdú B. kiválóan ráérzett arra, mikor kell visszamenni a köztévéhez: tökéletes időzítéssel pont akkor kapcsolódott vissza a vérkeringésbe, amikor a magyar válogatott Bernd Storck irányításával bravúrt bravúrra halmoz… A folyamat a norvég pótselejtőzénél indult, aztán most az EB-n folytatódott, jelenleg is tart és ki tudja, hol a vége? Ha eddig nem lett volna egyértelmű, mostanra biztossá vált: Magyarország elsőszámú és legnépszerűbb sportriporteréről beszélünk, aki mostanra immár bizonyosan elfoglalta helyét Szepesi Gyuri bácsi és Knézy Jenő mellett a magyar kommentátorok hármas trónján… Persze ne felejtsük el, az, hogy Hajdú B. frappáns sziporkáiból örökbecsű szállóigék lettek, az nagyrészt a TrollFocinak köszönhető :) Sőt, továbbmegyek: Hajdú B.-t a TrollFoci szellemisége emelte a csúcsok csúcsára, hiszen a pofa jól láthatóan megértette az idők szavát; volt annyira laza, hogy tudott nyitni a mémek világa, a magyar szurkolói kultúra felé, és bátran építette be kommentátori eszköztárába ezt az egész troll-szemléletet, ami persze sosem állt tőle távol - elég megnézni a híres ZTE-MU közvetítését, hogy mindezt belássuk… Úgy gondolom, a TrollFoci és Hajdú B. kölcsönösen hatottak egymásra. Hajdú B. hiába tagadta januárban Révkomáromban a közönségtalálkozón, hogy nem formálta őt át a TrollFoci, szerintem ez ma már félreérthetetlenül így van. Szerintem szándékosan játszik rá azokra a mémekre, amelyek a TrollFoci révén emberek százezreit fertőzték meg; nem hiszem, hogy ez a sok kikacsintás véletlen egybeesés lenne. Egyáltalán nem fogja vissza magát a mikrofon mögött, sőt, rendszeresen oltja és savazza az ellenfelet („Ronaldo olyan jó volt, hogy befért volna a magyarokhoz", stb.). Persze nagyon finoman trollkodik, de annyira jó ízléssel és olyan ötletesen míveli, hogy csak leborulni tudok előtte :D A TrollFoci Istenként tiszteli őt, a szurkolók nemkülönben imádják, és mitagadás, jómagam is az egyik, ha nem a legkiválóbb magyar médiaszemélyiségnek tartom, órákig tudnám hallgatni. Az meg, hogy Dzsudzsáknak egy verset szavalt a TV-ben, indokolatlan. :D Volt bátorsága megjátszani ezt! Bárki mástól ez ciki és ízléstelen lett volna, Hajdú B. előadásában ugyanakkor teljesen adekvát volt, sőt, jól állt neki és alighanem sikerült tovább öregbítenie a hírnevét. :) Hajdú B. kezében minden arannyá válik, nálam schimán megkapja az Arany Mikrofon és Arany Torok egyesített életműdíját. Bernd Storck, Dzsudzsákék, Hajdú B. és a TrollFoci együtt masíroznak tova...
Hogy hova is? A halhatatlanság felé.
