Nem véletlen, hogy külön posztban foglalkozok a számomra oly kedves pólósokkal. A szívem csücske ez a válogatott. A csapat, amellyel minden magyar tud és akar azonosulni. A csapat, amelyben régi nemzeti büszkeségünk éled újjá, amelynek szurkolva ismét úgy érezhetjük, hogy Magyarország bizony sokkal több, mint egy 90.000 négyzetkilométeres, hányattatott sorsú ország, amely túl van történelme zenitjén. Pólósainkat elnézve joggal érezhetjük nagyhatalmi szerepbe magunkat. Ami apáinknak, nagyapáinknak az Aranycsapat volt, nekünk a Kemény-gárda testesíti meg a nemzeti sikerkovácsokat, akik végigverik a világot, és viszik a magyarok hírét. A vízilabdások hovatovább nemzeti hősök, kis híján olyan mesebeli figurák, amelyek legendái apáról fiúra szállnak.

"Ez a csapat minden, amit mi, magyarok szeretnénk hinni magunkról. Tehetség, szorgalom, erő, kitartás, vagány játékossággal és olyan magával ragadó eleganciával, ami csak erre a csapatra jellemző. Biros Péterek vagyunk, akik a hihetetlenül fontos helyzetben bemutatott blokkolás után integetnek a montenegrói játékosnak, hogy nem-nem, Szécsik vagyunk, akik egy elképesztő bravúr után kikacsintunk a megkövülten, hitetlenkedve bámuló amerikaira, és Kemény Dénesek vagyunk, akik együtt lélegzünk a csapattal, vörös fejjel kérjük számon az elmaradt kiállításokat, és ugrunk a vízbe az olimpiai bajnoki döntőt követően. Harmadszor is ugyanúgy." - írja az Indexen Mártha Bence. És tényleg, nem szabad spórolni a dicsérő jelzőkkel, most az egekig magasztalásnak van itt az ideje. Harsogjanak harsonák, zengjenek fanfárok, ez itt a győzelmi tor. Én így borulok le Kásásék nagysága előtt.

Jól meg kell becsülni őket, elvégre nem mindenkinek adatik meg, hogy még életük teljében találkozzanak ezekkel az élő legendákkal: Kásás Tamással, aki ismét bizonyította világklasszis mivoltát, Biros Péterrel, aki félelmetes formában játszott a döntőben, Benedek Tiborral, akinek ez már az ötödik olimpiája volt, Kiss Gergellyel, aki a legfontosabb pillanatokban tolta a csapat szekerét, Szécsi Zoltánnal, aki ismét demoralizálóan védett. De Steinmetz Barnabást, Fodor Rajmundot, Kósz Zoltánt, Székely Bulcsút, Vári Attilát, továbbá Madaras Norbertet, Hosnyánszky Norbertet, Varga Dánielt, Varga Dénest, Varga Tamást, Gergely Istvánt, Kis Gábort se felejtsük el, akik most vagy korábban meghatározó tagjai voltak ennek a válogatottnak. Már csak egy emberünk maradt hátra, kinek keze alatt mindezen csodás eredmények megszülettek: ő az immár félisteni státuszba emelkedett Kemény Dénes. Szerény javaslatom, hogy lovas szobrot kellene neki állítani. Vagy utcát, iskolákat, tereket elnevezni róla. Esetleg aranyba önteni a kezét és ereklyeként tisztelni. Zseniális edző, sőt, meg merem kockáztatni, hogy jelenleg a világ legelismertebb szakembere vízilabdában (két kézzel kapkodtak érte Athén után is, de végül a maradás mellett döntött... az idő őt igazolta). Zsinórban háromszor olimpiai bajnoki címet nyerni, 8 évig a világ élvonalában lenni, a sportág elitjében maradni… ez tényleg nem véletlen. Valamit mégis tudhatnak ezek a srácok.

Különösen fontos volt ez a győzelem a pekingi olimpia magyar kudarcai és csalódásai után. Tulajdonképpen a kajak-kenusokon kívül a pólósok mentették meg a mundér becsületét. Ez – ha nem is feledteti a gyatra pekingi szereplést – kozmetikázza az eredményt, és elhomályosítja a kudarcokat. Nagyon kellett már egy olyan sportág, ahol végre mi vagyunk a bombafavoritok, ahol meg tudjuk mutatni a világnak, hogy nincs ellenfél. Egy csapat mind felett... És lám, a délszláv hegemóniát is meg tudtuk törni: Montenegrót megvertük, a világbajnok horvátok már a negyeddöntőben elvéreztek, és igen, az örök rivális szerbek... Nem jött össze a magyar-szerb derbi, pedig akkor a legfényesebb az arany, akkor a legédesebb a győzelem íze, ha a szerbeket verjük meg az olimpiai döntőben, 4 év kudarcsorozata után, a legfontosabb pillanatban. Az lett volna a legnagyobb orgazmus, a legnagyobb örömbódottá.

Kemény Dénes persze így is a mennybe ment, ahogy az egész válogatott. 4 év böjt után ismét nálunk a bajnoki trófea. Jó mulatság, férfimunka volt. A szerbeknek meg majd visszavágunk egy másik világeseményen. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Bátran kijelenthetjük, hogy ez a szerb válogatott az egész olimpián messze a tudása alatt teljesített. Hiányzott a csapatból pár kulcsjátékos, és ez nagyon meglátszott. A szerbek ugyanis teljes hadivértezetben legalább annyira jók, mint mi (habár ahogy Sapics és Sefik pankrációjából is láthattuk, a csapatban nem volt minden rendben). Akkor lehetnénk igazán boldogok, ha a legjobb erőkkel felálló szerb csapatot vertük volna meg az olimpiai döntőben. Így viszont maradhat bennünk némi hiányérzet, de oda se neki: így is a miénk a világ legjobb csapata. Még a britek is gratuláltak, miszerint ugyan Nagy-Britannia a sportág szülőhazája, de a magyarok fejlesztették tökélyre és űzik mesterszinten ezt a sportot, szinte a vérükben van a játék. Nah, már az ilyen gesztusokért is megérte. Hát nem dagad a büszkeségtől ilyenkor a honi kebel?! :D

Nagyon ritka, hogy egy ország válogatottja zsinórban háromszor áll az olimpiai dobogó tetején. Mindez abban a világban történik meg, ahol szinte minden sportágban nagyon erős a mezőny és nem lehet már egyértelműen esélyesekről beszélni. Azok az idők elmúltak már, hogy oktatjuk a többieket mondjuk vívásban... Felejtsük el a hőskorszakot, amikor még játszi könnyedséggel iskoláztuk le az ázsiaiakat vagy afrikaiakat... A világ megváltozott, a sport mindenhol elképesztően fejlődik, a kínaiak is megtanultak vívni, birkózni, kajakozni (!!!), a jamaicai rövidtávfutók meg azt csinálják, amihez értenek: rövid távot futnak... A világ sportja lassan elhalad mellettünk, miközben mi nemcsak, hogy egy helyben álldogálunk, de inkább visszafejlődünk... Hogy került a szervezetünkbe a kriptonit? Hol a hiba? A sorozatos csalódások és kudarcok közepette azonban van egy sportág, ahol még mindig mi vagyunk a legjobbak immár Sydney óta, megkérdőjelezhetetlenül: ez a (sose találjátok ki) vízilabda. (Hát csoda-e, hogy a szívemhez nőtt ez a sportág?!) Nagyon meg kell becsülni ezt a pekingi diadalt, valamint azt a bravúrt, hogy sorra nyerjük az olimpiákat. Én kívánom, hogy ne szakítsuk meg ezt a nemes hagyományt soha. Ugyanis messze nem ez a harc volt a végső: 4 év múlva, Londonban be lehet gyűjteni zsinórban a negyediket is. Jót tenne a gyomorműködésemnek, azt megmondom.

Mindenesetre addig is jó lenne elkalapálni a szerbeket. Csak a miheztartás végett, nehogy elszemtelenedjenek.